4.fejezet: Nivlandia

(Amélia szemszöge)

Másnap reggel kicsit nehézkesen ébredtem fel. Már kora hajnalban elindultunk, hogy minél előbb elérhessük Nivlandia határát, amitől nem volt messze a főváros, Nivia. A fiúk és Nora nagyon jól aludtak este, miközben én az ágyban forgolódtam és a jövőmön gondolkoztam. Izgatott voltam, hogy milyen lesz majd Nivia, hisz soha életemben nem jártam más országokban. Útközben többször is meg kellett állnunk, pihenni miattam.
- Ne haragudjatok – kértem bocsánatot, már mikor másodjára álltunk meg egy faluban.
- Nincs semmi baj, Amélia. Annyit pihensz, amennyit csak akarsz – válaszolta kedvesen Nora.
Leültem egy fa árnyékába és kicsit becsuktam a szememet. Hallgattam a madarak csicsergését és a közelben csordogáló patak hangját.
- Már nincs sok hátra. Még úgy egy negyednapi lovaglás és akkor már Nivlandiában leszünk – szólalt meg Lux.
- Még kérek néhány percet és utána mehetünk tovább.
Miután pihentem egy kicsit, tovább indultunk. Nemsokára egy erdőhöz értünk, majd átlovagoltunk rajta. Mikor kiértünk gyönyörű szép látvány tárult a szemünk elé. Virágok ezrei lengedeztek a friss szellőben, a fű pedig zölden ragyogott a napsütésben.
- Ez gyönyörű szép! – mondta álmélkodva Nora.
- Ez itt már Nivlandia – szólalt meg Lux. S az ott Nivia, a főváros – mutatott dél felé, ahol magas falak nyúltak az ég felé.
- Tetszik? – kérdezte Lux mellém lovagolva.
- Nem találok rá szavakat, oly szép – mondtam körbe nézve.
Lassan megindítottam Arabellt a város felé. Jó egy-két órát lovagoltunk, míg a kapu elé nem értünk. Egy pillanatra megálltam és a többiekre pillantottam. Mindhárman rám mosolyogtak, majd bólintottak. Elmosolyodtam, szembe fordultam a kapuval és újból elindultunk. Én lovagoltam legelöl, a többiek meg mögöttem. A kapuőr felnézett rám, majd mikor meglátta a smaragd gyűrűt elképedt. Rámosolyogtam, majd tovább mentünk. A város utcái csendesek voltak, itt-ott lehetett csak látni egy-egy embert. Mindenki felpillantott ránk, mikor beléptünk a kapun. Ahogy egyre jobban beljebb jutottunk a városban az emberek csoportba verődve beszélgettek, az árusok álltak kint és az árujukat árulták.
A végén kiértünk a piactérre, ahol épp vásár volt. a tér közepén egy szökőkút állt és körülötte gyerekek rohangásztak kacarászva. Elmosolyodtam. Minden békés és nyugodt volt. Néhány felpillantottak ránk, majd mentek tovább. A lovakat a kastély felé irányítottuk. Épp, hogy csak elhagytuk a teret, amikor valaki elkiáltotta magát.
- A hercegnő visszatért Nivlandiába!
Mind a négyen hátrafordultunk. A kapuőr állt az egyik utcánál felénk mutatva. Mindenki egyszerre ránk és derült fel az arcuk.
- Ennyit a titkolózásról – mondtam.
- Menjünk – felelte Lux és a kastély felé kezdett el vágtázni.
Még egy utolsó pillantást vettem az emberekre, akik lassan elindultak felénk, majd én is Lux után lovagoltam. A kastély kapui nyitva voltak és Nixon király zászlajai lobogtak a szélben. A kapuban két őr állt.
- Álljanak meg! – kiáltotta az egyik őr. – Kik maguk?
Nora, Lux és Jeremy rám néztek. Mindannyian biztatóan néztek rám. Előre lovagoltam, majd leszálltam a lóról és az őrökhöz sétáltam a papírral a kezemben. A hátam mögött a nép egyre közelebb ért a kastély falaihoz.
- A nevem Amélia Rosabel Mercia, Nivlandia trónörökös.
Mindkét őr meglepődött.
- Tudja bizonyítani? –kérdezte a másik őr.
Átnyújtottam a tekercset a férfinak, aki kibontotta és elolvasta. Hitetlenkedve nézett rám.
- Elnézést, hercegnő – hajolt meg előttem esedezve és visszaadta a tekercset.
- Semmi baj – mosolyodtam el.
- Üdvözlöm újra itthon.
Megfogtam Arabell kantárját és besétáltunk az udvarra. Nagyot szippantottam a levegőből. Az őr, aki beengedett belefújt a trombitájába, mire emberek özönlöttek ki a kastélyból és más helyekről. Két sorban felsorakoztak. Luxék is leszálltak a lovakról és mögém léptek. Arabellt és a másik három lovat elvezették. Egy idős férfi sietett elénk. Előttem megállt, majd meghajolt.
- Isten hozta Nivlandiában, Amélia hercegnő – mondta. – Victor Pascal vagyok, az udvarmester. Engedje meg, hogy bemutassam az udvartartását, hercegnő.
Elindult, mi pedig követtük. Mindenki meghajolt, mikor elhaladtam előtte. Victor mindenkit egyesével bemutatott, én meg próbáltam megjegyezni a sok nevet. Mikor a lépcsőhöz értünk egy pillanatra megtorpantam. Ez volt az a pont, amikor eldönthettem, hogy tényleg akarom-e ezt dolgot, vagy inkább visszafordulok és hazamegyek.
- Ne félj, Amélia. Mi itt leszünk melletted és támogatni fogunk – súgta halkan Lux a fülembe.
Ránéztem. Szemei megértést tükröztek.
- Megengedi? – kérdezte felém nyújtva a kezét.
A kezére pillantottam. Finoman a kezemet a kezére helyeztem és rámosolyogtam. Lassan és nyugodtan indultunk el, egyesével lépkedve a lépcsőn. Szemeimmel szemügyre vettem a kastélyt. Egyszerű volt, de mégis volt benne valami, ami arra ösztönzött, hogy menjek még beljebb.
A lépcső tetejére érve Lux elengedte a kezemet, én pedig szembe fordultam az udvartartásommal és a népemmel. Egyszerre hajtott térdet előttem mindenki. Udvariasan és mosolyogva meghajoltam én is, mire mindenki üdvrialgásban tört ki. A népemre néztem. Igen, eldöntöttem, hogy kormányozni és szeretni fogom Nivlandiát.
Megfordultunk és besétáltunk a kastélyba. Egy folyósóra értünk, ahol Nixon király festményei és zászlajai lógtak. A folyósón négy őr állt csendben. Meghajoltak, mikor elhaladtunk előttük. Mindenhol Nixon király voltak és ez nagyon idegesített, hiszen ez most már az én otthonom.
- Sir Pascal…
- Kérem, hercegnő, hívjon csak Victornak.
Elmosolyodtam.
- Rendben, Victor. Köszönöm. Szeretném, ha az összes festményt, zászlót és minden mást égessenek el, ami az előző királyhoz kötődik.
- Természetesen, hercegnő – mondta Victor és intett a négy őrnek, akik azonnal neki álltak a feladatnak.
- S szeretném, ha a Mercia család színei kerülnének ki.
- Értettem.
Tovább haladtunk egy nagy ajtó felé. Az ajtó előtt két őr állt, akik meghajoltak, majd kinyitották előttünk az ajtót. A hatalmas trónterem tárult a szemünk elé. A falak még Nixon király kék színei borították. Középen a terem túlsó végében a trón magaslott. Közelebb léptem és felsétáltam a trónhoz. Megérintettem. Puha bársonnyal volt beborítva. Hirtelen egy ajtó nyílt ki a trón mellett és két hölgy sétált be.
- Hercegnő engedje meg, hogy bemutassam Bianca O’Neilt az udvarhölgyét.
A fiatal lány fejet hajtott előttem.
- A másik hölgy pedig Anna York, aki segíteni fog abban, hogy a hercegnőből királyné lehessen.
Az idő hölgy is meghajolt.
- Lady York segít, majd mindenben. Kérem, forduljon hozzá, ha kérdése lenne.
- Köszönöm. Victor, mennyi udvarhölgyem lehet?
- Amennyit csak szeretne.
- S magam választhatom meg őket?
- Természetesen.
- Rendben – válaszoltam és Nora felé fordultam. – Lady Fairhair, megtisztelne, ha Ön az udvarhölgyem lenne.
Barátnőm szeme kikerekedett, majd elmosolyodott.
- Megtiszteltetés számomra, hogy Önt szolgálhatom, hercegnő – hajolt meg előttem hálásan. - Lady O’Neil, majd segít Önnek, Lady Fairhair, hogy hogyan kell viselkednie egy udvarhölgynek.
- Rendben.
- Hercegnő, ha javasolhatnám, akkor haladjunk tovább. Sok még a látnivaló.
- Természetesen.
Azon az ajtón mentünk ki, ahol Anna és Bianca bejött. Egy folyósóra érkeztünk. Balra egy lépcső vezetett felfelé, jobbról pedig finom illatok szálltak, szóval gondolom arra a konyha volt.
Elindultunk a lépcsőn felfele. Egy nagyon hosszú folyósóra léptünk, mikor felértünk. Középen egy nagy, díszes ajtó állt, aranyozott szegéllyel.
- Ez a szoba a szüleié volt, most pedig az Öné, hercegnő –mondta Victor és kinyitotta az ajtót. Mindannyian beléptünk.
- Ez az előszoba. Itt kell várakoznia a vendégeinek, hercegnő – felelte az udvarmesterem. – Kérem, az urakat, hogy itt kint várakozzanak. Most csak a hölgyek léphetnek be.
Lux és Jeremy bólintottak.
Mi, lányok Victorral tovább mentünk. Az udvarmester kinyitotta a következő ajtót és egy hatalmas szoba tárult elénk. Egy baldachinos ágy, egy fésülködő asztal, egy tükör, egy íróasztal székekkel és egy hatalmas szekrény volt még sok más dologgal együtt.
A szoba világos volt és a kastély kertjére nézett. A távolban a nap már lemenőben volt. Kinyitottam az ajtót és kiléptem az erkélyre. Gyönyörű szép volt a kilátás. Visszasétáltam a szobába.
- Az udvarhölgyek a másik szobában alszanak. Minden reggel ők ébresztik és készítik fel a napjaira.
Bólintottam, majd a szerkényhez léptem és kinyitottam. Üresen tekintet vissza rám.
- Az előző király az összes ruhát és minden dolgot, ami a Mercia család tulajdona volt elégette. Elszomorodtam.
- De, sikerült néhány ruhát és tárgyat megmenteni – felelte Victor rejtélyesen.
Felcsillant a szemem.
- Ha megengedi, mutatnék Önnek valamit.
- Természetesen.
Elindult kifelé a szobából, mi pedig követtük. A fiúk az előszobában türelmesen várakoztak. Mielőtt a másik ajtót kinyitotta volna, szembefordult velünk.
- Megkérem az urakat és az udvarhölgyeket, hogy itt várakozzanak.
A többiek felé fordultam, akik meghajoltak, majd Victorral kisétáltunk a folyósóra. Jobbra fordultunk és teljesen végig sétáltunk rajta, majd egy faliszőnyeg előtt megálltunk. Victor elhajtotta a szőnyeget és egy ajtó tárult a szemem elé. Közelebb léptem, lenyomtam a kilincset és kinyílt előttem az ajtó. A helység tele volt festményekkel, ruhákkal és drága ékszerekkel, tárgyakkal. A szám elé kaptam a kezemet. Egy nagy festmény lógott a szemközti falon. Közelebb léptem. A síráskerülgetett. Óvatosan megérintettem a festményt.
- Hercegnő, ők itt a szülei, Victoria és Edward Rosabel Mercia.
A festményen én is ott voltam. Még csecsemő voltam, mikor a festmény készült. Édesapámnak és édesanyámnak is kék szeme volt. Édesanyámnak hosszú, derékig érő szőke haja volt a képen. Mindketten karcsúak voltak és édesapám magas volt. Kicsit elmosolyodtam. Végre megtudhattam, hogy hogyan néztek ki a szüleim.
- Victor, szeretném, ha az összes tárgy visszakerülne az eredeti helyére.
- Azonnal, hercegnő. Holnap reggel jön az udvari szabó és leveszi a méreteket, hogy új ruhát készíthessen Önnek.
- Értem. A kincstár hogy áll?
- Zsúfolásig van. Nixon király hatalmas adót vetett ki a népre.
- Akkor szeretném, ha a nép most egy ideig nem adózna. Úgy gondolom, van elég pénzünk.
- Ahogy óhajtja. Holnap kezdődik a taníttatása is, hercegnő. Tanárok jönnek majd, hogy megtanulhasson mindent, mire megkoronázzák.
Bólintottam és kisétáltunk a szobából. Victor intett néhány őrnek, akik közelebb jöttek és elmondta nekik, hogy mit a feladatuk.
- Kérem, szállásolják el a két urat is ó. Adjanak meg nekik mindent, hogy kipihenhessék az utazást.
- Természetesen.
- Victor!
- Igen, hercegnő?
- Mikor koronáznak királynővé?
- Három hónap múlva.
- Köszönöm. Ha gondolja, elmehet. Kérem, mondja meg Lady O’Neilnek és Lady Fairhairnek, hogy mára már nem lesz szükségem a segítségükre, lepihenhetnek.
- Átadom. A vacsora pontban hat órakor van.
- Köszönöm a segítségét, Victor.
- Én köszönöm, hogy újra itt van köztünk – hajolt meg és elsietett a lakosztályom felé.
Elmosolyodtam és a lépcső felé vettem az irányt. Visszatértem a folyósóra és a konyha felé indultam el. Félúton balra egy folyosó nyílt. Befordultam. Egy újabb folyósóra tévedtem. Mindkét oldalon egy-egy nagy ajtó volt. Először a jobb oldali ajtóhoz sétáltam. Kinyitottam az ajtót és egy hatalmas terem tárult elém. Az egyik fala csak magas ablakokkal volt tele, míg a másikon tükrök díszelegtek. A plafonról három nagy csillár lógott le.
„- Gondolom ezt itt a bálterem.” – gondoltam magamban.
Az ablakhoz léptem. A terem a kertre és a kapura nézett. A teremhez tartozott egy nagy terasz is.
Visszafordultam, kisétáltam a teremből és a másik ajtóhoz léptem. Kinyitottam az ajtót és eltátottam a számat. Egy tágas és szép könyvtár tárult a szemem elé. Vörös szőnyeg volt leterítve a földre és puha székek hívogatták az embert, hogy üljön le és olvasgasson. A könyvekhez léptem és végig húztam az egyik ujjamat egy soron. Fantasztikus érzés volt. Egy zongorát pillantottam meg a helység közepén. A hangszerhez sétáltam és egy-két billentyűt lenyomtam. Gyönyörű szép hangja volt. Elmosolyodtam. Megfordultam. Az ablakhoz léptem. Kinyitottam és kisétáltam a teraszra. Az balkonhoz saját kert tartozott, mely el volt választva a külső kerttől egy sövénnyel. A kert roskadozott a külön felé virágoktól. A pázsit zöldebb volt, még a sövénynél is. Madarak csiripeltek a közeli faágon. Az egész hely csendes és nyugodt volt. Lehunytam a szememet, mélyet szippantottam a levegőből és elmosolyodtam.
„- Anya, Apa itthon vagyok” – üzentem gondolatban a szüleimnek.
- Amélia hercegnő – hallottam meg a nevemet.
Megfordultam. Nora állt a teraszon fejet hajtva előttem. Közelebb léptem hozzá.
- Kérlek, Nora, ha kettesben vagyunk, szólíts csak Améliának. Szeretném, ha ez nem változna meg attól, hogy én hercegnő lettem.
- Rendben – hajolt meg.
- S ezt is elfelejtheted! – szólaltam meg nevetve. - Úgy érzem lesz még időd előttem hajolgatnod –mondtam és átöleltem.
Barátságosan visszaölelt.
- Amélia, történjék bármi, én mindig melletted leszek – válaszolta barátnőm.
- Köszönöm.
Elengedtük egymást.
- Azért jöttem, hogy szóljak, vacsora van.
- Rendben, köszönöm. Menjünk.
Elindultunk és közben mindent elmeséltem Norának, hogy mit láttam. Visszasétáltunk a folyósóra, ahonnan már csak a finom illatokat kellett követnünk. Nora is elmondta, hogy ő mit tudott meg Lady O’Neiltől és Lady Yorktól, míg én körbejártam a palotát.
Benyitottunk az étkezőbe, ahol már Lux, Jeremy, Bianca és Anna várakoztak rám. Mindannyian felálltak és fejet hajtottak előttem, mikor beléptem a helységbe.
- Elnézést, hogy megváratattam Önöket – mondtam.
Helyet foglaltam az asztalfőn, majd mindenki leült. Aztán szolgák sereglettek be és mindenki elé leraktak egy-egy tányért. Mindannyian neki álltunk elfogyasztani a vacsorát, a hosszú út után. Az étkezés három fogásból állt. A desszert elfogyasztása után elindultam a szobám felé, hogy lepihenjek. Két udvarhölgyem követett.
- Amélia hercegnő! – hallottam meg a nevemet.
Visszafordultam. Lux sietett felénk.
- Igen? – kérdeztem mosolyogva.
- Beszélhetnék kegyeddel?
- Természetesen. Lady Fairhair és Lady O’neil kérem, hagyjanak magunkra.
A két lány meghajolt előttem, majd elsiettek. Lux-szal szép lassan elindultunk a lépcső felé.
- Remélem, kényelmes a szobája.
- Igen az, köszönöm.
- Még nem is mondtad, hogy mi a családneved – mondtam kicsit felé fordulva, felhagyva a magázódással.
- Ugyan az, mint Jeremynek. A szülei úgy döntöttek, hogy a nevükre vesznek.
- Értem.
Csendben felsétáltunk a lépcsőn a lakosztályomig. Szembefordultunk egymással és összemosolyogtunk.
- További szép estét, hercegnő –felelte finoman megfogva a bal kezemet, és kezet csókolt.
- Önnek is.
Beléptem a hálószobába, majd becsuktam az ajtót. Két udvarhölgyem addigra már előkészítették számomra a fürdőt, amit hálásan megköszöntem. Hamar lefürödtem a lányok segítségével, majd ágyba bújtam, Nora és Bianca jó éjszakát kívántak, majd ők is elvonultak aludni.
Még egy ideig a nagy, kényelmes ágyban forgolódtam, míg végül elnyomott az álom.