(Amélia szemszöge)
Lux-szal kint a kertben ültünk és én arra vártam, hogy Lux megszólaljon. Aztán nagy levegőt vett és kifújta.
- Az igazi nevem nem Lux O’Conell, hanem….
Éreztem, hogy most valami rossz dolog fog kiderülni.
-… Lux Brythonic Essex – mondta.
Azonnal felpattantam és a szám elé kaptam a kezemet.
„- Nem, az nem lehet” – mondogattam magamban és közben a sírás kerülgetett.
- Mért nem mondtad idáig, hogy annak vagy a rokona, aki megölte a szüleimet? – kérdeztem és éreztem, hogy egy könnycsepp végig gördül az arcomon.
Eszembe jutott valami.
- Azért férkőztél a bizalmamba, hogy újból elvegyétek tőlem a trónt! Azt pedig nem fogom hagyni! – mondtam felemelve a hangomat.
- Amélia, hallgass végig! – kérte kedvesen és közelebb lépett.
- Ne érj hozzám! Azonnal hívom az őröket! – szólaltam meg és visszaindultam a bálterem felé, de Lux elállta az utamat.
Mérgesen néztem rá.
- Legalább hallgass végig és utána visszamehetsz – mondta és a szemembe nézett.
Meglepődtem, mert hatalomvágyat, kapzsiságot vártam, de helyette csak szomorúságot láttam a szemében. Lux leült a szökőkút mellé és a szeme a távolba révedt.
- Húsz évvel ezelőtt egy borzalmas éjszakán a szüleimet meggyilkolták – kezdett el mesélni. – Engem még időben ki tudtak menekíteni a gyilkosok elől. Jeremy szülei vettek magukhoz, akik a szüleim legjobb barátai voltak.
Közelebb sétáltam hozzá, hisz velem is ugyan ez történt.
- A szüleim pedig nem mások voltak, mint Elizabeth és Richárd Brythonic Essex.
A szám elé kaptam a kezemet.
- Néhányan azt suttogják, hogy a szüleim élnek, a várbörtönben, a rácsok mögött, de senki nem tudja az igazságot.
- Akkor te vagy az eltűnt herceg – szólaltam meg teljesen letaglózva.
Lux bólintott. Leültem mellé.
- Gondolom, tudod már, hogy a gyilkos, nem más, mint a nagy bátyám…
- Nixon – fejeztem be helyette a mondatot.
Mély csend ereszkedett közénk. Végül megtörtem.
- S most mihez akarsz kezdeni? – kérdeztem halkan.
- Nem tudom. Talán várok egy megfelelő időpontra, amikor visszafoglalhatom az engem megillető trónt, de még én sem tudom.
- Lux, én bármiben segítek és támogatlak téged, ahogy te is tetted – mondtam és megfogtam a kezét.
A szemembe nézett és halványan elmosolyodott.
- Köszönöm.
- Sajnálom, hogy az elején, olyan csúnyán viselkedtem veled. Hogyan tehetném jóvá?
- Megtisztelne, ha egész éjszaka Önnel táncolhatnék – válaszolta mosolyogva és felém nyújtotta a kezét.
Kezemet a kezébe raktam és felsétáltunk a teraszra. Mielőtt még beléptünk volna a bálterembe, Lux magához húzott a sötétben és megcsókolt. Boldogan csókoltam vissza. Végül belekaroltam és visszasétáltunk a fénypompában tündöklő bálterembe. A muzsikusok épp egy lassú számot játszottak. Beálltunk a táncolók közé és mi is keringeni kezdtünk. Lux egy kicsit közelebb hajolt.
- Majd elfelejtettem mondani, gyönyörű vagy ma este – súgta.
Elpirultam.
- Köszönöm.
Egymásra néztünk és mindketten elmosolyodtunk.
A táncolók között feltűnt Nora és Jeremy, akik önfeledten mosolyogva társalogtak tánc közben. Kiszúrtam Sir Brightmore-t, aki Biancával táncolt. Elmosolyodtam. A teremben körbenézve láttam, hogy mindenki velünk táncol. Éreztem, hogy ez az este mindenki számára emlékezetes marad. Rádöbbentem arra is, hogy most már semmit nem állhat közém és Lux közé. E dolog még boldogabbá tett.
Másnap reggel addig pihenhettem, ameddig akartam. Miután felébredtem még az ágyban pihentem és Luxról álmodoztam. Hallottam, hogy halkan nyílik az ajtó. Felültem. Bianca állt az ajtóban.
- Jó reggelt! – hajolt meg.
- Neked is, Bianca – válaszoltam.
Láttam a szemein, hogy szeretne valamit.
- Kérlek, gyere közelebb.
Bianca úgy tett.
- Látom, szeretnél valamit kérdezni – mondtam barátságosan.
- Igen, jól látja, hercegnő – válaszolta szemét lesütve.
- Kérlek, Bianca, ha kettesben vagyunk, vagy itt van Nora vagy Jeremy és Lux akkor szólíts csak Améliának.
- De..
- Kérlek, jobban érezném magamat ettől. A barátnőmnek tekintelek, nem pedig egy udvarhölgynek.
Bianca teljesen meglepődött, majd elmosolyodott.
- Köszönöm.
- Nincs mit. Mit szerettél volna kérdezni? – kérdeztem, s közben kibontottam a hajamat.
- Szeretnék mára kimenőt kérni.
Rápillantottam. Ismerős érzések csillantak meg a szemében.
- Ha szabad kérdeznem, akkor egy férfi van a dologban?
Bianca ijedten kapta fel a fejét és elpirult. Felnevettem.
- Menjél csak nyugodtan. Érezd jól magad, ma úgy is csak pihenek, nem megyek sehova.
- Köszönöm – mondta hálásan meghajolva.
- Nincs mit. Tudom, hogy milyen szerelmesnek lenni.
Bianca elsietett, én pedig még egy kicsit elsüppedtem a kényelmes ágyban. Talán percekkel később újból nyílt az ajtó. Felpillantottam.
- Jó reggelt! – köszönt Nora közelebb sétálva az ágyhoz.
- Neked is! – válaszoltam.
Leült velem szemben az ágyban és rám nézett. Azonnal kiszúrtam, hogy csillognak a szemei.
- Hogy telt az estéd? – kérdeztem.
- Hát… - mondta és elpirult.
- Naa, gyerünk már – nógattam és finoman meglöktem.
- Jól van – adta meg magát végül. – Tegnap egész este Jeremyvel táncoltam és mielőtt elköszöntünk volna megcsókolt.
Eltátottam a számat.
- De ne csak én meséljek, hanem te is! – bökött meg.
- Hát, az én estém érdekes volt.
- Hm? – nézett rám kérdőn Nora.
- Emlékszel arra a történetre, amit Mary mesélt nekünk az Essex családról.
- Igen.
- S az eltűnt kisfiúra?
- Igen arra is, de mire akarsz ezzel kilyukadni?
- Lux az a kis fiú.
Nora teljesen elképedt. Hitetlenkedve nézett rám.
- Komolyan?
- Igen. Tegnap este mondta el, mikor kint voltunk a kertben, kettesben.
- S most mihez fog kezdeni?
- Nem tudom. Még ő maga sem tudja.
Mindketten elcsendesedtünk és a hallottakon elmélkedtünk. Végül én törtem meg a csendet.
- Kérlek, Nora, csináltass teát és hívd át a fiúkat a könyvtárszoba erkélyére.
- Rendben.
Míg Nora elment elintézni mindent, addig én felöltöztem, majd átvonultam a könyvtárba. Leültem az erkélyre, ahol fantasztikus idő volt. Először Nora érkezett meg a fiúk társaságában.
- Jó reggelt! – köszöntek és meghajoltak előttem.
- Nektek is! Kérlek, Lux, megalázónak érzem, hogy hajlongasz előttem, hisz te is herceg vagy.
- De a te országodban és kastélyodban vagyok – válaszolt vissza kedvesen.
Mosollyal az arcomon csóváltam meg a fejemet. Lassan megérkezett a tea és ezzel egy kellemes délután vette kezdetét. Mindenki felszabadult volt, hisz mindent tudtunk a másikról, nem kellett semmit titkolnunk.
A késői órákban tért haza Bianca is, aki csak úgy szárnyalt a boldogságtól.
- Megkérdezhetem, hogy ki a szerencsés? – kérdeztem tőle, mikor épp bebújtam az ágyba.
- Igen. Richárd Brightmore.
- Az úr, aki megtanított táncolni? – kérdeztem meglepődve.
- Igen –pirult el Bianca.
- Ugyan, nincs miért szégyenkeznie. Sok boldogságot kívánok nektek! – mondtam, majd lefeküdtem.
- Jó éjszakát! – köszönt el Bianca.
- Neked is – válaszoltam oldalamra fordulva, majd elnyomott az álom.
