1.fejezet: Az első találkozás

( Laura avagy Amélia szemszöge)

A nevem Laura. Holnap töltöm be a tizennyolcat, ami a nevelőanyám szerint fordulópont lesz az életemben. Mindegy, engem nem nagyon izgatott. A Beaumontagne tartomány fővárosában, Montaigne-ben élek a nevelőanyámmal, Maryvel. Nekem ő olyan, mint az igazi édesanyám. Tiszta szívéből szeret és nevelget kiskorom óta. Szüleim már kiskoromban meghaltak. Mary nem sokat mesélt róluk, gondolom nagyon fájdalmas lehetett neki a haláluk. Egyetlen egy emlékem sem maradt róluk. A ház, amiben ketten éltünk nagyon szegényes volt. Két hálórész, egy fürdő helyiség és egy konyha volt benne. A várostól nem messze éltünk nyugalomban. A jelenlegi uralkodó Nixon Cumbria Essex volt. Állítólag megölte testvérét és annak feleségét, az akkori uralkodó családot, hogy elfoglalhassa a trónt. A szóbeszéd szerint a családnak volt egy kisfia is, aki rejtélyes módon eltűnt azon a végzetes napon. Azóta senki nem hallott a gyermekről. Persze ez húsz évvel ezelőtt történt. Míg az igazi királyi család, a Wessex család uralkodott, a nép nem szenvedett éhínségben. Mióta Nixon volt a király az egész ország szenvedett. Persze a királyi udvartartás nagyon jól megélt. Minden másnap estélyeket tartottak, míg a nép éhezett. Igazságtalanságnak tartottam én is ezt a dolgot, mint a város többi lakója, de sajnos egyszerű emberként nem tehettem semmit ellen. Az emberek nem mertek fellázadni, ugyanis aki így tett, hamar börtönbe került, legrosszabb esetben kivégezték.
Aztán egy hónappal ezelőtt megjelent egy álarcos férfi és az éhező nép segítségére sietett. Ételt osztott és megmentette azokat a férfiakat és nőket, akiket igazságtalanul ítéltek el. Az álarcos férfi Vadásznak hívta magát. Mindig ott termett, ahol a népnek szüksége volt rá. Persze Nixon azonnal elrendelte az elfogatását. Azóta se kapták el. Jutalmat ígértek annak, aki információt szerez róla vagy tudja, hogy hol bujkálhat. Természetesen a város lakói nemhogy segítettek volna Nixonnak és a katonáinak, inkább a Vadásznak segítettek elmenekülni, ha arra került sor. Az emberek tudták jól, hogy ha elfogják Vadászt, akkor minden reményük odaveszik és minden folytatódik tovább. A szenvedés, a kín és az éhínség. A város lakói bíztak egyetlen reményükben, Vadászban, hogy egyszer legyőzi a királyt és egy szebb világot hoz el nekünk.
A paradicsomokat szedegettem le, kint a kertben, miközben Vadászon gondolkoztam.
- Lara! – hallottam meg a nevemet a másik földről.
Felpillantottam és megláttam Nora barátnőmet, aki felém közeledett.
- Szia.
Nora Fairhair kiskorom óta volt a legjobb barátnőm. Már gyerekkorunkban is együtt babáztunk és játszottunk. Nora az édesapjával élt a mellettünk lévő földön. Barátnőm édesanyja szülés közben meghalt és a férjére hagyta újszülött barátnőmet.
- Bemegyek a városba vásárolni. Elkísérsz?
- Persze.
Felálltam, bementem és leraktam a leszedett paradicsomokat.
- Anyám, bemegyek a városba Norával.
- Rendben, leányom.
Levettem a kötényemet, leporoltam a ruhámat, majd megigazítottam a hajamat. Kiléptem a házból és csatlakoztam barátnőmhöz. Egymás mellett sétáltunk. Norának barna szeme és haja volt velem ellentétben. Nekem hosszú szőke hajam és kék szemem volt. Barátnőm épp arról fecsegett, hogy a szomszédba most költözött egy új család és, hogy a család fia milyen helyes.
Szem forgatva, ám mosolyogva hallgattam őt. Nora imádta a férfiakat, de valahogy ők mindig elslisszoltak, mikor látták, hogy barátnőm mennyit tud beszélni. Pedig barátnőm nagyon csinos hölgy volt, csak a cserfessége valahogy nem illett a szépségéhez.
- Talán megtetszem neki, és ha Isten is úgy akarja, akkor még ebben az esztendőben feleségül vesz – locsogott.
- Azt hittem, hogy a titokzatos Vadászba vagy szerelmes.
- Na, látod, ez a baj, hogy titokzatos. Senki nem tud róla semmit. Így pedig elég nehéz szerelembe esni. Ő már a múlt, édesem. Inkább minden fortélyommal azon leszek, hogy a szomszéd fiút elcsábítsam.
- Ha sikerül is, fogd vissza a beszélőkédet, mert így egy férfi sem fog feleségül venni.
- Mondja egy olyan, aki még egy férfira se nézett rá. Ugyan, Laura! Nyiss egy kicsit a világ felé! Ismerkedj, hisz annyi facér férfi van még a városban.
- Tudod, én inkább megvárom az igazit.
- Oh, hogy el ne ájuljak! – felelte ájulást színlelve.
Megböktem, mire mindketten felnevettünk. Belém karolt és folytattuk tovább az utunkat.
A mai nap nagyon melegnek ígérkezett. A város utcái tele voltak árusokkal és azok áruival. Finom illat szállt ki a péktől és a friss gyümölcsillat hívogatta a vásárlókat az árusnál. Norával külön váltunk. Míg barátnőm a szabó felé igyekezett, addig én tovább sétáltam. Kiértem a főtérre, ahol egy kisebb tömeg gyülekezett. Közelebb léptem. Nixon katonái egy férfit tartóztattak le. A felesége és két gyermeke a tömeg szélén sírt.
- Kérem, ne vigyék el a férjemet! – könyörgött az asszony.
- Elhallgass! – szólt rá az egyik őr. – Információnk szerint ez a férfi a Vadász.
- Ez nem igaz!
A szerencsétlen férfinak igaza volt. Kezein látszódtak, hogy a földeken dolgozik. Idősebb is volt, nem lehetett ő a Vadász.
- Csend! Nixon király nevében letartóztatlak és börtönbe záratlak!
- Ezt nem tehetik meg! – kiáltották többen a tömegből.
- Ha valaki ellen szegül a parancsnak, akkor azt is börtönbe vetjük.
- Elég! Engedjék szabadon! – kiáltotta egy férfihang a levegőből és a katonák előtt ért földet.
- Itt a Vadász! – kiáltották néhányan a tömegből és tapsolni kezdtek.
A katonák felkészültek az összecsapásra.
„- Ő lenne a Vadász?” – kérdeztem magamban.
Fekete ruhát, sapkát és álarcot viselt.
- Én vagyok a Vadász! Engedjék el a férfit!
- Majd, ha téged elkaptunk! – kiáltotta az őr. – Elkapni!
A katonák támadásba lendültek. Öten az egy ellen voltak. Körbe pillantottam és megláttam egy asszonynál gyümölcsöket, zöldségeket.
- Bocsásson meg, de elkérnék néhányat – mondtam és kivettem öt fürt paradicsomot.
Elhajítottam egyet, ami a kapitányt találta el. Felbőszülve nézett rám. Aztán hirtelen a város lakói is követték a példámat. Mindenki dobálni kezdte a katonákat. A nagy felfordulásban Vadász kiszabadította a férfit és a családjával együtt futni hagyta. Aztán eltűnt a szemem elől.
- Elég legyen! – kiáltott a főparancsnok és kardot szegezett az emberekre. Majd rám nézett. – Te pedig, ezért még megfizetsz!
Megfordultam és futásnak eredtem.
- Kapják el! Álljon meg!
Csak most tudatosult bennem, hogy mit tettem. Ijedten néztem körbe, hogy hova futhatnék. Aztán patadobogásra lettem figyelmes. Megtorpantam. Hátrafordultam és láttam, hogy Vadász felém vágtat. Kinyújtotta felém a kezét. Én is felé nyúltam, s mire feleszméltem már Vadász mögött ültem és kifelé lovagoltunk a városból. Visszapillantottam még az őrökre és elmosolyodtam, mikor láttam, hogy dühöngve lemaradtak. Átölelve Vadászt, (hogy nehogy leessek) együtt lovagoltunk az erdő felé. Végül egy patak mellett álltunk meg, a város határában. Vadász leugrott, majd lesegített. A lovat kikötötte a fához, a patakhoz sétált és ivott belőle. Én pedig ott álltam mögötte és minden egyes mozdulatát figyeltem. Vékony testalkata volt, karjai izmosak voltak.
- Köszönöm – szólaltam meg halkan. Felnézett rám és én először elpirultam, majd elmerültem azokban a zöld szemekben, mikor szemünk találkozott. Felállt és közelebb lépett hozzám.
- Én tartozom köszönettel, hölgyem – hajolt meg előttem.
- Ugyan, kérem, szólítson Laurának – mondtam mosolyogva, még mindig pirulva.
Vadász hátranyúlt, kikötötte a maszkját és a kalapjával együtt levette. Nagyon meglepődtem, hogy lemeri előttem leplezni magát. A kalap alól szőke tincsek bukkantak elő.
- A nevem Lux. Örvendek a találkozásnak, Laura kisasszony – mosolyogott rám, amitől újból elpirultam és elkaptam róla a tekintetemet.
- Én is.
- Köszönöm, hogy segített megmenteni a férfit.
- Muszáj voltam tenni valamit. Nixon király túlzásba viszi a dolgokat. Szegény népet éhezteti, míg ők bálokat szerveznek. Állítólag, míg az előző család élt, sokkal jobb sorsa volt mindenkinek.
- Igen, ez így igaz – felelte a távolba nézve.
Patadobogásra lettem figyelmes. Hátrafordultam és egy felénk tartó férfit pillantottam meg.
- Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte Lux nevetve az érkezőtől.
- Nehéz volt átjutni a városon, hisz a nagy Vadász az egész várost felbolygatta! – felelte a férfi és leszállt a lóról. –S ki az ifjú hölgy?
- Jeremy bemutatom Laura kisasszonyt. A hölgy segített megmenteni az ártatlan férfit.
- Értem. Örvendek a találkozásnak – hajolt meg előttem illedelmesen. – Lux, itt vannak a ruháid, öltözz át, aztán menjünk haza. Anya már vár minket!
Lux elkapta a ruhákat és elment átöltözni. Leültem a patak mellé.
- Ön a Vadász segítője? – szólaltam meg néhány perccel később.
- Ugyan, kérem, szólítson csak Jeremynek, hagyjuk a magázódást.
- Rendben, de akkor Ön is szólítson csak Laurának – válaszoltam kedvesen.
- Megegyeztünk.
- Hallom megbeszéltetek mindent – lépett közelebb hozzánk Lux néhány perccel később.
Rápillantottam és egy pillanatra még elfelejtettem levegőt is venni. Lux kék színű felsőt viselt, melyen, több helyen egy-egy ezüst fonál volt beleszőve.
- Igen – feleltem és a lemenő nap felé fordítottam a fejemet, mert lassan a fejem már rákvörös volt.

(Lux szemszöge)

Míg öltözködtem magára hagytam Laurát és Jeremyt. Ha Laura és a város lakói nem sietnek a segítségemre, mostanra már biztosan Nixon nagybátyám börtönében ülnék, és a kivégzésemre készülnék, úgy hogy nagybátyám nem is sejtené, hogy az unokaöccse vagyok. Hálával tartozok Laurának. Meg kell hagyni, hogy nagyon csinos hölgy. Talán benne minden megvan ahhoz, hogy az én királyném lehessen. S akkor végre valahára minden visszatérne a régi kerékvágásba.
Miután végeztem, kisétáltam az erdőből és kettejükre néztem. Vidáman beszélgettek, hogy ki hogyan szólítsa a másikat.
- Hallottam megbeszéltetek mindent – léptem hozzájuk közelebb.
Laura rám nézett. Elpirult, majd elkapta a tekintetét és a lemenő napot kezdte figyelni. A nap utolsó sugaraiban a haja aranyzuhatagként omlott a vállaira.
„- Mint egy angyal” – gondoltam.
Szépsége és bája meghaladja az összes halandó nő szépségét ezen a földön. Muszáj még egy kicsit a közelében maradnom.
- Jeremy! – szóltam és fejemmel a lova felé intettem.
- Megyek.
Elnézést kért Laurától és közelebb lépett.
- Igen?
- Kérlek, menj haza és mondd meg Isabellnek, hogy én ma később megyek haza.
Barátom először rám pillantott, majd Laurára.
- Rendben, de ne maradj ki sokáig. Aztán sok szerencsét! – kacsintott rám és hátba veregett. – Viszlát, Laura. Örültem a találkozásnak.
Jeremy felült a lovára és haza lovagolt. Visszaindultam Laurához.

( Laura avagy Amélia szemszöge)

Jeremy hazaindult és mi Lux-szal kettesben maradtunk a patak partján.
- A városban él, Laura kisasszony? – kérdezte Lux.
- Ugyan, kérem, hagyjuk a formalitást. Ahogy a barátjának is mondtam, szólítson csak Laurának.
- Rendben, de kérem, akkor Ön is felejtse el a magázódást.
Bólintott.
- Nem, a városon kívül a földöken élek a nevelőanyámmal. S Ön?
- Nem úgy volt, hogy nem magázódunk? – kérdezte.
Felnevettem, majd bólintottam. – De, igen.
- A városban élek Jeremyvel és a családjával. A szüleim meghaltak már kiskoromban.
- Nekem is.
Súlyos csend követte a szavakat. Mindketten elmélyültünk a gondolatainkban. Aztán Lux felállt.
- Hazavihetlek? – kérdezte a kezét felém nyújtva.
- Igen, köszönöm – feleltem és elfogadtam a felém nyújtó kezet.
Lux felhúzott és a lóhoz sétáltunk kéz a kézben. Mikor feleszméltünk, hogy egymás kezét fogjuk, szégyenlősen elkaptuk a kezünket és másfelé figyeltünk.
- Felsegíthetlek? – kérdezte végül Lux.
- Igen. Köszönöm – feleltem még mindig pirulva.
Lux felsegített, majd ő is felült mögém. Teste csak úgy sugározta a meleget és az erőt, ami a ruha alatt volt. A férfi megindította a lovat. Útközben elmagyaráztam, hogy merre lakok. Csendben utaztunk a házunkig. Leszállt, majd leemelt a lóról.
- Köszönöm, hogy hazahoztál, és hogy a segítségemre siettél – feleltem a szemébe nézve.
- Én tartozok csak köszönettel a magam és az ártatlan férfi nevében is – mondta kicsit meghajolva előttem.
Én is viszonzás képpen meghajoltam, majd a ház felé indultam.
- Láthatlak még valaha? – kérdezte.
Hátrafordultam. Teljesen meglepődtem a kérdéstől.
- Kérlek, szeretnélek még látni. Holnap ilyentájt, lent a patak partján?
A gondolat, hogy a férfi újból találkozni akar velem, teljesen váratlanul ért és meglepett, de valahol a szívem mélyen ujjongtam. Én is látni akartam Őt. Muszáj volt.
- Holnap ilyenkor –feleltem mosolyogva és a szemébe néztem.
Mélyen meghajolt, majd felült a lóra és elvágtatott a város felé. Sokáig néztem utána. A szívem majd kiugrott a helyéről, úgy verdesett. Melegség járta át a lelkemet.
„- Ez volna a szerelem?” – kérdeztem magamban.
Beléptem a házba.
- Megjöttem! – kiáltottam.
Nora rohant ki a konyhából.
- Merre jártál? Már halálra aggódtam magamat miattad. Állítólag Vadász újabb ártatlan embert mentett meg, köszönhetően egy fiatal hölgynek.
- Igen én is hallottam. Teljesen felbolydult az egész város, így elég nehezen tudtam kijutni – mondtam.
Eszem ágában sem volt elmondani, hogy merre jártam és kivel találkoztam.
Norával bementünk a konyhába és leültünk beszélgetni. Már alig vártam, hogy ágyba bújhassak és gondolataim valaki más felé terelődjenek.
Lux.
A név teljesen beleégett az agyamba és szívembe. Miután barátnőm hazament, hamar átöltöztem és bebújtam az ágyba. Gondolataim Lux körül forogtak. Mosolyogva fordultam az oldalamra és aludtam el.