8.fejezet: A koronázás

(Amélia szemszöge)

A bált követő napon újra belevetettem magamat a tanulásba. Nem sok időm maradt már a koronázásig, így minden időmet elvette a készülődés és a tanulás. Hanyagoltam Lux társaságát, pedig szükségem lett volna rá. A koronázást megelőző utolsó napokra már mindent tökéletesen tudtam, így a maradék egy-két napot pihenéssel töltöttem. Persze azonnal szóltam Luxnak, hogy van egy kis időm, amit ő örömmel hallott, és az egyik reggel négyesben kilovagoltunk a közeli erdőbe. A hangulat fantasztikus volt. A nap besütött a levelek között varázslatos hellyé varázsolva az erdőt. Valahol mélyen megálltunk, leterítettünk egy pokrócot, majd leültünk és a madarak csicsergését hallgattuk. Sóhajtva dőltem el, csukott szemekkel. Hallottam, hogy a többiek halkan felkuncogtak.
- El sem hiszem, hogy holnapután királynővé koronáznak – mondtam.
- Pedig ez nem egy álom – válaszolta Nora.
- Tudom, de akkor is olyan nehéz elhinni. Néhány hónappal ezelőtt még egy egyszerű parasztleány voltam, most pedig lassan királynő.
Kinyitottam a szememet és a felhőket figyeltem az égen. A többiek is az eget kémlelték, belemélyedve a gondolataikba.
- Hoztam egy kis finomságot, ha netán megéheznénk – mondta Nora, mire felültem és megláttam a kezében egy kosarat.
Mondanom se kell, erre mindannyiunk szeme felcsillant és körbeültük a kosarat, elfogyasztva a finom süteményeket.
A délután hátra levő részében nevetgéltünk és az erdő hangjait hallgattuk. Naplementekor tértünk vissza a kastélyba. Elbúcsúztunk egymástól, majd Nora társaságában besétáltam a lakosztályomba, ahol Bianca várt minket. A lányok előkészítették a fürdőt, lefürödtem, majd kifésültem a hajamat. Elköszöntem a lányoktól, majd bebújtam az ágyba. Gondolataim a másnapi koronázáson jártak. Mondanom se kell, hogy még egy ideig álmatlanul forogtam, míg el nem aludtam. Kora hajnalban ébredtem fel, még a nap se bukkant fel a horizonton. Már most éreztem az a görcsöt a gyomromban, amit az izgalom okozott. Támadt egy ötletem. Fogtam egy papírt, üzenetet írtam a lányoknak, felöltöztem és kisiettem a lakosztályból. Az egész kastély még aludt. Halkan végig haladtam a folyósokon és kimentem az istállóba. Felkantároztam Arabellt és kilovagoltam. A friss hajnali levegő nyugtatóan hatott rám. A patak partjára indultam, lassú ügetésben. Még napfelkelte előtt értem le, így szerencsém volt végig nézni a napfelkeltét. Gyönyörű szép volt és talán egy kis bátorságot is öntött belém. Pirkadat után felültem Arabellre, majd vágtára fogtam. Belovagoltunk a közeli erdőbe, ott tettünk egy kört, majd hazafelé vettük az irányt. A kapuban álló őrök már messziről tisztelegtek, majd a közelükbe érve köszöntek. Belovagoltam a kapun és az istállóhoz vezettem Arabellt. Leszálltam, majd az egyik lovásznak adtam a kantárszárat és beindultam a kastélyba, ahol nagy sürgés-forgás fogadott. Mindenki meghajolt előttem és köszönt, amikor elhaladtam előtte. Felsiettem a lakosztályba. Kinyitottam az ajtót, mire a két udvarhölgyem felugrott ijedtében a székről.
- Jó reggelt! – köszöntek egyszerre.
- Nektek is! –mosolyogtam rájuk.
- Amélia, itt van a mai programról egy lista. Sir Pascal kért, hogy adjam át.
- Köszönöm.
Elvettem a papírt és végig olvastam, míg a lányok előkészítették a reggelimet. Megakadt a szemem az egyik pontnál.
- Bianca, kérlek, hívasd ide Sir Pascalt.
- Rendben.
Bianca kisietett a szobából, kettesben maradva Norával.
- Majdnem szívbajt hoztad rám, mikor reggel megláttam az üres ágyat. Szerencséd, hogy még írtál üzenetet, mert ha nem veszem észre, biztos, hogy riadót fújtam volna.
Hangos kacagásban törtem ki, látván barátnőm feldúlt arcát. Nem sokáig bírta tartani a morcos álarcot, ő is nevetésben tört ki. Nevetésünket a belépő Bianca és Victor szakította meg.
- Jó reggelt! – köszönt Victor.
- Önnek is. Kézhez kaptam a mai napi programot, minden tökéletes, csak egy kérdésem lenne.
- Igen?
- Néhány nappal ezelőtt ugye a város lakóit is meghívtam a koronázásra, így sajnos a trónteremben nem férünk be. A kastélynak pedig hatalmas udvara van, egy hosszú lépcső vezet fel a bejárathoz, ami elég nagy ahhoz, hogy a bárók és grófok elférjenek rajta, a város lakói pedig az udvaron. A koronázást pedig tarthatnánk a lépcső legtetején, ahonnan mindenki látná a ceremóniát. Mit gondol?
- Igaza van. Ez teljesen ki is ment a fejemből. Megyek, és máris intézkedek – válaszolta meghajolva előttem, majd távozott a lakosztályból.
- Jól van, akkor mi is lássunk neki a dolgoknak. Hosszú még a nap – jelentettem ki és a lányok előkészítettek egy forró fürdőt. Fürdés után kiválasztottuk az ékszereket, majd a lányok a hajamnak álltak neki. Mire mind ezekkel végeztünk, már dél volt és az ebédet szolgálták fel a lakosztályban. Étkezés után tartottunk egy kis pihenőt, majd újra bele vettettük magunkat a készülődésre. Nora elő vette a szekrényből a ruhát, amit még édesanyám hagyott rám. Felöltöztettek, felkerültek az ékszerek is, majd utána Bianca és Nora öltözött fel. Épp, hogy csak elkészültek, amikor kopogtattak. Bianca nyitott ajtót.
- Hercegnő, minden készen van, már csak Ön hiányzik – mondta Victor belépve.
- Értettem. Induljunk.
Kihúztam magamat, majd az udvarmester után indultunk. Végig sétáltunk az egész kastélyon, ami szinte kiürült a koronázás miatt. Kisétáltunk a hátsó udvarra, ugyanis a programban az szerepelt, hogy a lépcsőn felsétálva fogok megállni a felállított paraván alatt és ott történik majd minden. Láttam az őröket, akik majd végi kísérnek és hallottam az emberek hangját.
- Felkészült?
- Igen, mehetünk.
Vettem egy mély levegőt, majd ugyan ebben a pillanatban megszólaltak a trombiták és elindultunk. A nép ujjongásban tört ki, amikor megláttak és virág szirmokat dobáltak. Mosolyogtam és integettem nekik. Befordultunk a lépcső felé, majd szép lassan elindultam fölfelé, a kancellárhoz. Az utolsó lépcsőfokon állt Lux Jeremy társaságában. Rájuk mosolyogtam, majd meghajoltak előttem, ahogy a többi gróf és nemes. Felérve, megálltam a kancellár mellett és mindenki elcsendesedett.
- Üdvözlök mindenkit ezen a szép napon! – kezdett bele a beszédébe. – Azért gyűltünk össze ezen a csodásnapon, hogy láthassuk, miként koronázzuk meg Nivlandia utolsó örökösét.
Hangos ujjongás támadt a város lakói között. Egymással szembe fordultunk a kancellárral és letérdepeltem előtte.
- Amélia Rosabel Mercia, Edward király és Victoria királynő lánygyermeke, ígéred, hogy védelmezed országodat háborúban és járványban, és legjobb tudásod szerint kormányzod?
- Én Amélia Rosabel Mercia, megfogadom, hogy legjobb tudomásommal kormányzom az országot. Megvédem háborútól s járványtól, az vérem utolsó cseppjéig küzdök érte.
- Rám ruházott jogomnál fogva, én William Aylward, Nivlandia kancellára királynővé koronázlak.
Megfogta a koronát és finoman a fejemre helyezte. Felsegített, majd szembe fordított a tömeggel.
- Bejelentem Amélia Rosabel Merciát, Nivlandia királynőjét – jelentette ki hangosan, mire mindenki egyszerre hajtott fejet előttem. Néhány pillanatig még úgy maradtak, majd hangos üdvrialgásban törtek ki. Először a lépcsőn álló emberek tették tiszteletüket előttem, majd lesétáltam a tömeghez. Mindenki türelmesen megvárta, hogy hozzáérjek és leróhassa a tiszteletét. Sokan köszönetet mondtak és hálásak voltak. Mire mindenkivel sikerült találkoznom már késő délután volt. Hangszerek szólaltak meg, s az emberek táncolni és mulatni kezdtek. Én visszasétáltam a lépcső tetejére és helyet foglaltam az eseményre való tekintettel kihozott trónszékre. Mosolyogva figyeltem az ünneplő embereket. A nemesek az egyszerű polgárokkal táncoltak és beszélgettek, ami örömmel töltött el. Nora és Bianca mellettem álltak szolgálatra készen. Mindkettőjükre ránéztem. Nora Jeremyvel szemezgetett és türelmetlenül toporgott, míg Bianca keresett valakit a tömegben. Finoman intettem feléjük, mire elém léptek meghajolva.
- Köszönöm szépen a mai napot, menjenek csak nyugodtan és érezzék jól magukat! –bocsájtottam el őket.
- Köszönjük! – válaszolták hálásan és elsiettek.
Egy ideig utánuk néztem, majd én is keresni kezdtem a szemeimmel Luxot. Nem kellett sokáig kutatgatnom, ugyanis fölfelé sétált a lépcsőn felém. Épp, hogy csak felért elém és meghajolt, a muzsikusok egy új számba kezdtek bele.
- Megtiszteltetés lenne, ha felkérhetném táncolni, királynőm.
Az utolsó szót meghallva szívem nagyot dobbant. Egész nap nem láttam, szinte már hiányzott a közelsége. Elfogadtam a felém nyújtott kezet és felálltam. Mondanom se kell, minden szem ránk szegeződött. A trón széktől elsétáltunk, majd megálltunk egy helyen ahol mindenki láthatott, szembe fordultunk egymással és táncolni kezdtünk. Lux kék szeme teljesen elvarázsolt. A zene ritmusára keringtünk, kizárva a külvilágot. Csodálatos élmény volt a számomra ez a tánc, pedig csak egy tánc volt. Sajnos a szám lassan véget ért, Lux meghajolt előttem, és átengedte a helyét egy grófnak. Kicsit csalódott voltam, de nem mutathattam ki senkinek. Rámosolyogtam az új táncpartneremre és táncolni kezdtem. Még sok emberrel táncoltam, míg a nap le nem ment és nem gyújtottak fáklyákat. Egy idő után udvariasan visszautasítottam a táncfelkérések, mert már nagyon elfáradtam. Már nagyon későre járt az idő, amikor visszavonultam a kastély falai közé. Nagyon fáradt voltam, de még nem volt kedvem lefeküdni, így elsétáltam a trón teremig, ami fáklyával volt megvilágítva. A szüleim festményéhez léptem és felnéztem rá. Büszkeség töltött el, hogy véghez vittem azt, amit a szüleim nekem szántak. Halványan elmosolyodtam, amihez társult két könnycsepp is. Halk léptekre lettem figyelmes. Letöröltem a könnyeimet gyorsan az arcomról és felnéztem az érkezőre. Lux álltam tőle nem messze. Rámosolyogtam.
- Szia – köszöntem halkan.
- Jól vagy, Amélia? Mi történt? – kérdezte aggódva, közelebb lépve hozzám.
Megráztam a fejemet és újra a szüleim képére néztem. Felnézett ő is.
- Biztosan nagyon kedvesek lehettek a szüleid.
- Igen.
- S most biztosan ők a világ legbüszkébb szülei, hogy ilyen csodás és bátor kislányuk van.
Lux szavai meghatottak, így újból eredtek a könnyeim. Közelebb léptem hozzá és átöleltem. Arcomat a mellkasába fúrtam. Átkarolt és még jobban magához húzott.
- Köszönöm – suttogtam.
Amikor sikerült kicsit megnyugodnom, felnéztem Lux szemeibe, majd lehajolt hozzám és megcsókolt.
A csók végén egymásra molyosodtunk, belekaroltam Luxba és elindultunk a lakosztályom felé. Csendben sétáltunk egy szót sem szóltunk. Az ajtó előtt megállva szembe fordultam vele.
- Köszönök szépen mindent – mondtam halkan.
Lux megrázta a fejét.
- Nincs mit, királynőm – felelte meghajolva előttem.
Finoman megfogta a karomat és kezet csókolt.
- Szép álmokat kívánok! – köszönt el kedvesen.
- Neked is.
Lux megfordult és elindult a saját lakosztálya felé. Én is besétáltam és gyertyákat gyújtottam. Átnéztem a lányok szobájába, ami üresen állt. Még mindig kint voltak a város lakóival és jól érezték magukat. Átöltöztem, bebújtam az ágyba és a fáradtság jelei azonnal megjelentek. Szerettem volna átgondolni a mai nap történéseit, de nagyon gyorsan elnyomott az álom.

7.fejezet: Lux titka

Nivlandia kastélya


(Amélia szemszöge)

Lux-szal kint a kertben ültünk és én arra vártam, hogy Lux megszólaljon. Aztán nagy levegőt vett és kifújta.
- Az igazi nevem nem Lux O’Conell, hanem….
Éreztem, hogy most valami rossz dolog fog kiderülni.
-… Lux Brythonic Essex – mondta.
Azonnal felpattantam és a szám elé kaptam a kezemet.
„- Nem, az nem lehet” – mondogattam magamban és közben a sírás kerülgetett.
- Mért nem mondtad idáig, hogy annak vagy a rokona, aki megölte a szüleimet? – kérdeztem és éreztem, hogy egy könnycsepp végig gördül az arcomon.
Eszembe jutott valami.
- Azért férkőztél a bizalmamba, hogy újból elvegyétek tőlem a trónt! Azt pedig nem fogom hagyni! – mondtam felemelve a hangomat.
- Amélia, hallgass végig! – kérte kedvesen és közelebb lépett.
- Ne érj hozzám! Azonnal hívom az őröket! – szólaltam meg és visszaindultam a bálterem felé, de Lux elállta az utamat.
Mérgesen néztem rá.
- Legalább hallgass végig és utána visszamehetsz – mondta és a szemembe nézett.
Meglepődtem, mert hatalomvágyat, kapzsiságot vártam, de helyette csak szomorúságot láttam a szemében. Lux leült a szökőkút mellé és a szeme a távolba révedt.
- Húsz évvel ezelőtt egy borzalmas éjszakán a szüleimet meggyilkolták – kezdett el mesélni. – Engem még időben ki tudtak menekíteni a gyilkosok elől. Jeremy szülei vettek magukhoz, akik a szüleim legjobb barátai voltak.
Közelebb sétáltam hozzá, hisz velem is ugyan ez történt.
- A szüleim pedig nem mások voltak, mint Elizabeth és Richárd Brythonic Essex.
A szám elé kaptam a kezemet.
- Néhányan azt suttogják, hogy a szüleim élnek, a várbörtönben, a rácsok mögött, de senki nem tudja az igazságot.
- Akkor te vagy az eltűnt herceg – szólaltam meg teljesen letaglózva.
Lux bólintott. Leültem mellé.
- Gondolom, tudod már, hogy a gyilkos, nem más, mint a nagy bátyám…
- Nixon – fejeztem be helyette a mondatot.
Mély csend ereszkedett közénk. Végül megtörtem.
- S most mihez akarsz kezdeni? – kérdeztem halkan.
- Nem tudom. Talán várok egy megfelelő időpontra, amikor visszafoglalhatom az engem megillető trónt, de még én sem tudom.
- Lux, én bármiben segítek és támogatlak téged, ahogy te is tetted – mondtam és megfogtam a kezét.
A szemembe nézett és halványan elmosolyodott.
- Köszönöm.
- Sajnálom, hogy az elején, olyan csúnyán viselkedtem veled. Hogyan tehetném jóvá?
- Megtisztelne, ha egész éjszaka Önnel táncolhatnék – válaszolta mosolyogva és felém nyújtotta a kezét.
Kezemet a kezébe raktam és felsétáltunk a teraszra. Mielőtt még beléptünk volna a bálterembe, Lux magához húzott a sötétben és megcsókolt. Boldogan csókoltam vissza. Végül belekaroltam és visszasétáltunk a fénypompában tündöklő bálterembe. A muzsikusok épp egy lassú számot játszottak. Beálltunk a táncolók közé és mi is keringeni kezdtünk. Lux egy kicsit közelebb hajolt.
- Majd elfelejtettem mondani, gyönyörű vagy ma este – súgta.
Elpirultam.
- Köszönöm.
Egymásra néztünk és mindketten elmosolyodtunk.
A táncolók között feltűnt Nora és Jeremy, akik önfeledten mosolyogva társalogtak tánc közben. Kiszúrtam Sir Brightmore-t, aki Biancával táncolt. Elmosolyodtam. A teremben körbenézve láttam, hogy mindenki velünk táncol. Éreztem, hogy ez az este mindenki számára emlékezetes marad. Rádöbbentem arra is, hogy most már semmit nem állhat közém és Lux közé. E dolog még boldogabbá tett.
Másnap reggel addig pihenhettem, ameddig akartam. Miután felébredtem még az ágyban pihentem és Luxról álmodoztam. Hallottam, hogy halkan nyílik az ajtó. Felültem. Bianca állt az ajtóban.
- Jó reggelt! – hajolt meg.
- Neked is, Bianca – válaszoltam.
Láttam a szemein, hogy szeretne valamit.
- Kérlek, gyere közelebb.
Bianca úgy tett.
- Látom, szeretnél valamit kérdezni – mondtam barátságosan.
- Igen, jól látja, hercegnő – válaszolta szemét lesütve.
- Kérlek, Bianca, ha kettesben vagyunk, vagy itt van Nora vagy Jeremy és Lux akkor szólíts csak Améliának.
- De..
- Kérlek, jobban érezném magamat ettől. A barátnőmnek tekintelek, nem pedig egy udvarhölgynek.
Bianca teljesen meglepődött, majd elmosolyodott.
- Köszönöm.
- Nincs mit. Mit szerettél volna kérdezni? – kérdeztem, s közben kibontottam a hajamat.
- Szeretnék mára kimenőt kérni.
Rápillantottam. Ismerős érzések csillantak meg a szemében.
- Ha szabad kérdeznem, akkor egy férfi van a dologban?
Bianca ijedten kapta fel a fejét és elpirult. Felnevettem.
- Menjél csak nyugodtan. Érezd jól magad, ma úgy is csak pihenek, nem megyek sehova.
- Köszönöm – mondta hálásan meghajolva.
- Nincs mit. Tudom, hogy milyen szerelmesnek lenni.
Bianca elsietett, én pedig még egy kicsit elsüppedtem a kényelmes ágyban. Talán percekkel később újból nyílt az ajtó. Felpillantottam.
- Jó reggelt! – köszönt Nora közelebb sétálva az ágyhoz.
- Neked is! – válaszoltam.
Leült velem szemben az ágyban és rám nézett. Azonnal kiszúrtam, hogy csillognak a szemei.
- Hogy telt az estéd? – kérdeztem.
- Hát… - mondta és elpirult.
- Naa, gyerünk már – nógattam és finoman meglöktem.
- Jól van – adta meg magát végül. – Tegnap egész este Jeremyvel táncoltam és mielőtt elköszöntünk volna megcsókolt.
Eltátottam a számat.
- De ne csak én meséljek, hanem te is! – bökött meg.
- Hát, az én estém érdekes volt.
- Hm? – nézett rám kérdőn Nora.
- Emlékszel arra a történetre, amit Mary mesélt nekünk az Essex családról.
- Igen.
- S az eltűnt kisfiúra?
- Igen arra is, de mire akarsz ezzel kilyukadni?
- Lux az a kis fiú.
Nora teljesen elképedt. Hitetlenkedve nézett rám.
- Komolyan?
- Igen. Tegnap este mondta el, mikor kint voltunk a kertben, kettesben.
- S most mihez fog kezdeni?
- Nem tudom. Még ő maga sem tudja.
Mindketten elcsendesedtünk és a hallottakon elmélkedtünk. Végül én törtem meg a csendet.
- Kérlek, Nora, csináltass teát és hívd át a fiúkat a könyvtárszoba erkélyére.
- Rendben.
Míg Nora elment elintézni mindent, addig én felöltöztem, majd átvonultam a könyvtárba. Leültem az erkélyre, ahol fantasztikus idő volt. Először Nora érkezett meg a fiúk társaságában.
- Jó reggelt! – köszöntek és meghajoltak előttem.
- Nektek is! Kérlek, Lux, megalázónak érzem, hogy hajlongasz előttem, hisz te is herceg vagy.
- De a te országodban és kastélyodban vagyok – válaszolt vissza kedvesen.
Mosollyal az arcomon csóváltam meg a fejemet. Lassan megérkezett a tea és ezzel egy kellemes délután vette kezdetét. Mindenki felszabadult volt, hisz mindent tudtunk a másikról, nem kellett semmit titkolnunk.
A késői órákban tért haza Bianca is, aki csak úgy szárnyalt a boldogságtól.
- Megkérdezhetem, hogy ki a szerencsés? – kérdeztem tőle, mikor épp bebújtam az ágyba.
- Igen. Richárd Brightmore.
- Az úr, aki megtanított táncolni? – kérdeztem meglepődve.
- Igen –pirult el Bianca.
- Ugyan, nincs miért szégyenkeznie. Sok boldogságot kívánok nektek! – mondtam, majd lefeküdtem.
- Jó éjszakát! – köszönt el Bianca.
- Neked is – válaszoltam oldalamra fordulva, majd elnyomott az álom.

6.fejezet: A bál

( Amélia szemszöge)

A bál napján már korán reggel fent voltam. Még az udvarhölgyeimet is megleptem, mikor jöttek ébreszteni és én már kint ültem az erkélyen, a napfelkeltét nézve. Annyira izgultam, hogy már korán reggel felébredtem. Felöltöztem, majd átvonultunk reggelizni. Minden ugyan úgy történt, mint a többi napokban, csak annyi különbséggel, hogy ma nem kellett tanulnom, hanem volt egy kis szabadidőm is.
Reggeli után átmentem a könyvtárba, mert Victor megkért rá.
- Hercegnő, azért hívattam át a könyvtár szobába, hogy tájékoztassam Önt, hogy levelet kell írnia Beaumontagne királyának.
Értetlenül néztem rá.
- Mivel Ön, hercegnő, eme királyság utolsó leszármazottja, ezért Önt illeti meg a trón és nem a másik királyt, és az a szokás ilyen esetekben, hogy levelet küld az Ön előtt uralkodónak, jelen esetben Nixon királynak.
- Értem.
A szobába bejött egy írnok, helyet foglalt és türelmesen várt. Kinéztem az ablakon és összeszedtem a gondolataimat, majd diktálni kezdtem.
„- Őfelsége Nixon Cumbria Essex részére.
A nevem Amélia Rosabel Mercia, Victoria királynő és Edward király egyetlen lánya, Nivlandia utolsó és egyetlen trón örököse. Jogomnál fogva elfoglalom az engem megillető trónt a szüleim halála után. Köszönöm, hogy távollétemben az országra és a népre vigyázott.
Köszönettel: Amélia Rosabel Mercia hercegnő.”
- Így jó lesz, Sir Pascal? – kérdeztem.
- Tökéletes, ennél szebben még én sem tudtam volna fogalmazni. A levelet azonnal elküldöm a királynak. Ön pedig pihenjen estig, hercegnő. Mindenki látni szeretné Nivia hercegnőjét.
- A bálon kik vesznek részt?
- Főnemesek, bárók, grófok.
- Mind előkelő emberek.
- Igen.
Miután a lányokkal kettesben maradtunk a könyvtárban, elfoglaltam magamat. Helyet foglaltam az egyik kényelmes székben és olvasni kezdtem. Bianca kötögetett, míg Nora a virágokat csodálta a teraszról. Ebéd előtt kisétáltam a várudvarra, onnan az istállóba, Jázminhoz és Arabellhez.
- Sziasztok – mondtam megsimogatva őket.
Mióta megérkeztünk Nivlandiába nem sokat foglalkoztam velük.
- Ne haragudjatok rám, hogy így elhanyagoltalak titeket – szólaltam meg bűnbánó hangon.
- Hidd el, megértik az elfoglaltságodat –hallottam meg egy hangot.
Ijedten fordultam meg.
- Lux – mondtam, mikor megláttam a férfit a falnak támaszkodva. – Megijesztettél.
- Ne haragudj – válaszolta közelebb lépve.
- Semmi baj – mosolyodtam el.
- Azt hittem, hogy ilyenkor már rég a bálra készülődsz – mondta és megsimogatta Jázmint.
- Még nem, majd csak ebéd után.
Az állat simogatása közben a kezünk sokszor összeért. Éreztem, hogy arcom pirosodni kezd. Érzéseim Lux felé minden egyessel nappal erősödött. Egy nap akár többször is az eszembe jutott.
- Amélia hercegnő! – hallottam meg Nora hangját.
Sajnálkozva néztem Luxra.
- Sajnálom, de mennem kell – sóhajtottam. – Gondolom, a bálon találkozunk.
Bólintott. Egymásra mosolyogtunk, majd megfordultam. Két lépést tettem az ajtó felé, aztán megéreztem Lux kezét a bal kezemen, majd csak azt érzékeltem, hogy visszarántott és kezét a derekam köré fonta. Mélyen a szemembe nézett. Zöld szemei csillogtak teljesen elbűvölve, majd közelebb hajolt és ajkaink találkoztak.
Először meglepődtem, de viszonoztam. Életem első csókja volt. Szája puha és édes volt, mint a méz, s égette az én ajkaimat. Gyomromban ezer pillangó röppent fel a boldogágtól. Ajkaink elváltak és elhomályosult szemekkel néztem Luxra.
- Amélia hercegnő! – ragadott ki Nora hangja az ámulatból.
Pislantottam kettőt, halványan elmosolyodtam, majd megfordultam és barátnőm hangja felé siettem. Befordultam a sarkon és szembe találtam magamat Norával.
- Már mindenhol kerestem – szólalt meg. Kicsit közelebb lépett, lehalkítva a hangját. – Jól vagy, Amélia? Mi történt? Csillognak a szemeid! – lepődött meg.
- Majd elmondom – feleltem halkan. – Kérlek, az ebédemet a szobámba hozasd. Köszönöm.
- Rendben.
Bent, a kastély falain belül külön váltunk. Felsétáltam a szobámba. Kicsit egyedül akartam maradni a gondolataimmal. Biancát a szobámban találtam, aki az új ruháimat pakolgatta.
- Hercegnő –hajolt meg előttem.
- Kérem, Lady O’Neil, hagyjon egy kicsit magamra.
- Igenis.
Amint kiment lerogytam a földre. Lux csókja még mindig a számon égett. Elmosolyodtam.
„- Ő is szeret engem” – gondoltam. „- Szerelmes belém.”
Gondolataimból halk kopogtatás ragadott ki.
- Szabad! – szóltam ki.
Nyílt az ajtó.
- Istenem, Amélia hercegnő! Jól van? – kérdezte ijedten Nora belépve és mellém sietett. Letérdepelt mellém. – Amélia, jól vagy? – kérdezte, aztán észrevette, hogy fülig ér a szám. – Mi történt? Mesélj már! – nógatott kíváncsian.
- Szerelmes belém – szólaltam meg halkan.
Nora először értetlenül nézett rám, majd rájött.
- Komolyan? Honnan tudod?
- Az istállóban megcsókolt – mondtam még én is hitetlenkedve.
Nora eltátotta a száját. Láttam rajta, hogy sikítani tudna, de nem akart senkire szívbajt hozni.
- S milyen volt? Mesélj! – követelte.
Felnevettem. Töviről hegyire mindent elmeséltem neki. Mikor befejeztem, így szólt:
- Hát, Amélia, szerencsés vagy. S mivel Lux bevallotta az érzéseit és részt vesz a bálon, ezért én és persze Bianca felkészítünk a bálra.
Elmosolyodtam és megöleltem Norát.
- Köszönöm – súgtam neki.
A beszélgetés után nyugodtan megebédeltem a teraszon, majd a lányok kezelésbe vettek. Közösen kiválasztottunk egy világoskék ruhát, majd a lányok neki álltak a hajamnak. Már sötétedett, mire készen lettem. Kopogtattak az ajtón. Nora ajtót nyitott. Victor volt az.
- Hercegnő – hajolt meg előttem. – Ha szabad megjegyeznem, gyönyörűen néz ki ma este.
- Köszönöm.
- Hoztam Önnek valamit – mondta átnyújtva egy faládát.
Elvettem tőle, letettem az asztalra és kinyitottam. A lélegzetem is elállt. Egy gyönyörű fejdísz volt benne.
- Még az édesanyja viselte, amikor még csak hercegnő volt.
Victor kiemelte a dobozból az ékszert, én pedig helyet foglaltam egy székben, majd a fejemre helyezte. Belenéztem a tükörbe. Nem ismertem magamra. Fantasztikusan néztem ki. Nem, nem is, inkább csodálatosan.
Míg Nora és Bianca is átöltözött egy szebb ruhába, mint amit idáig viseltek, addig én felvettem egy nyakláncot és fülbevalót, amit még Victor a kezembe adott. Megigazítottam a ruhámat, majd szép lassan elindultunk a bálterem felé. Hallottam, hogy a teremben már a muzsikosok zenélnek és emberek társalognak. Az izgalom egyre jobban eluralkodott rajtam. Megálltunk az ajtó előtt és türelmesen várakoztunk. Nora közelebb lépett hozzám.
- Amélia! Nyugodj meg! Mindenki rád kíváncsi. Húzd ki magad és mosolyogj! Ezek az emberek, azért jöttek, hogy lássák a hercegnőjüket.
Barátnőmre pillantottam. Nagyon jól esett a biztatása.
- Köszönöm – mondtam.
Igaza volt Norának. Mindenki azért jött, hogy engem lásson.
Lux.
Amint eszembe jutott a férfi, azonnal elpirultam. A csókját még mindig az ajkamon éreztem.
Gondolataimból a felharsanó trombita hangja ragadott ki. A bálteremben mindenki elcsendesedett. Meghallottam Victor hangját.
- Bejelentem, Amélia Rosabel Merciát, Nivlandia hercegnőjét! – harsogta.
Kinyílt az ajtó és egy fényes terem tárult elém sok-sok emberrel. Elmosolyodtam, majd szép lassan, kihúzva magamat, elindultam. Az emberek két oldalamon felálltak, majd mind meghajoltak, mikor elhaladtam előttük. A sor legvégén Lux és Jeremy állt. Mindketten mosolyogva hajoltak meg előttem. Bólintottam viszonzás képpen. Leültem a székre, amit nekem készítettek oda. A muzsikusok újra játszani kezdtek és az emberek táncolni kezdtek. Nora a jobb, míg Bianca a bal oldalamon állt meg. Victor lépett elém. Meghajolt előttem.
- Hercegnő, engedje meg, hogy bemutassak Önnek néhány embert.
Mosolyogva bólintottam. Egy fiatal férfi és nő lépett elém, fejet hajtva előttem.
- Sir Rogerson és felesége – mondta Victor.
- Jó estét, hercegnő – mondták egyszerre.
- Önöknek is. Remélem, jól érzik magukat.
- Igen, köszönjük a meghívást. Mikor a városban szétterjedt a hír, hogy visszatért mindenki boldog volt és az emberek egy jobb életben kezdtek el hinni. Nixon király nagyon zsarnok volt, akár nemes vagy egyszerű polgár volt valaki. Ön reménysugarat hozott el nekünk – hálálkodott az asszony. – A szülei nagyszerű emberek voltak. Mindig szem előtt tartották a nép gondjait és bajait. Tudjuk jól, hogy Ön is ilyen lesz. Köszönjük, hogy van nekünk - mondta még Lady Rogerson, majd a férjével meghajoltak és tovább sétáltak.
Elmosolyodtam. Már az elejétől tudtam, hogy ennek az országnak csak jó emberei lehetnek, de ma meg is bizonyosodtam róla, mikor mindenki elém járult, hogy letegye esküjét és tiszteletét.
Mindenkivel váltottam egy-egy szót, aki megjelent előttem. Victor mindig csak a neveket mondta.
- Sir Whitemore és felesége..
- Sir Monouer és felesége..
Ahogy teltek múltak a percek egyre több embert ismertem meg. Mire elérkezett a vacsora tálalása, már mindenkit ismertem névről. Míg étkeztünk a muzsikusok halk, lágy dallamokat játszottak. Körbe néztem. Szemem megakadt Luxon. Jeremy barátjával halkan beszélgetett és néhányszor felnevetett. Épp valamiről társalogtak Jeremyvel, mikor felnézett rám és a szemünk találkozott. Mindketten elmosolyodtunk. Jeremy is rám nézett és elvigyorodott. Nevetésemet alig tudtam palástolni. Mindketten megemelték a poharukat. Bólintottam feléjük. Lux-szal még pillanatokig néztük egymást, míg Nora finoman oldalba nem lökött. Rákaptam a tekintetemet. Egy kicsit rosszallóan nézett rám, de nem sokáig bírta tartani a komoly arcot, így végül elnevette magát és én is vele nevettem.
A vacsora végeztével a muzsikusok aztán jól belehúztak. Egyik főnemes és báró kért fel egymás után. Mindenkivel mosolyogva és szívesen táncoltam. Meglepődtem, mikor egy ismerős férfi kért fel táncolni.
- Megengedi, hercegnő? – kérdezte Richárd Brightmore.
- Természetesen.
Meghajoltunk mindketten, majd táncolni kezdtünk. Körbe-körbetáncoltunk a teremben, míg vége nem lett a táncnak.
- Köszönöm szépen a tanítást, Sir Brightmore.
- Én vagyok hálás, hogy Önt szolgálhatom – felelte, kezet csókolt és átadta a helyét egy másik úrnak. Egy ideig még a tanár után néztem, majd az új táncpartneremre. Meglepődtem. Mindketten meghajoltunk egymás előtt. Felvettük a testtartást és a zene dallamára táncolni kezdtünk.
- Azt hittem, már sosem táncolhatok veled – szólalt meg először Lux.
Elmosolyodtam. A teremben mindenki minket figyelt. Mindannyian mosolyogtak, egyikük sem nézett rosszallóan vagy irigykedve.
- Nagyon ügyesen táncolsz – dicsért meg.
- Köszönöm. Volt időm gyakorolni.
Ez az este így is csodás volt, de az hogy Lux-szal táncolhattam még csodásabbá tette nekem. Az utolsó dallamoknál Lux megforgatott, majd együtt bedőltünk. Mélyen a szemembe nézett. Mindenki hangos tapsviharban tört ki. Mindketten felegyenesedtünk, majd meghajoltunk egymás előtt. Megfordultam és helyet foglaltam a székemben. Muszáj volt egy kicsit pihennem. Míg pihentem a táncolókat figyeltem, akiknek az arcán boldogság tükröződött.
Nora lépett oda mellém és közel hajolt.
- Lux kint a teraszon van és veled szeretne beszélni – mondta szinte suttogva.
Mindketten összenéztünk. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Nora biztatás képpen a terasz felé intett. Felsóhajtottam, majd felálltam és kisétáltam. Kint már Lux várt rám a szökőkútnál és az eget figyelte. Közelebb léptem hozzá.
- Szia – köszöntem halkan.
- Szia.
Még egy ideig csendben ültünk, majd Lux felállt és szembe fordult velem.
- Amélia, én szeretnék neked valamit elmondani – mondta és láttam a szemén, hogy valami komoly dolgot szeretne elmondani.

5.fejezet: A tanulás

(Amélia szemszöge)

Másnap reggel Nora és Bianca ébresztettek, majd öltöztettek fel. Hármasban átvonultunk az étkezőbe, ahol már Lux és Jeremy várakozott rám az asztalnál ülve. Felálltak, mikor beléptem és fejet hajtottak.
- Jó reggelt! – köszöntem vidáman.
- Önnek is! – válaszolták.
Helyet foglaltam, majd ők is követték a példámat. Csendben megreggeliztünk, majd mindenki a saját útjára ment. Én, a két udvarhölgyemmel átvonultam a könyvtárba, ahol már a város legjobb szabója várt. Gyorsan levette a méreteimet és közölte, hogy néhány napon belül elkészülnek az első ruhák. Meglepődtem. Vajon mennyi ruhát fognak készíteni? Szemeim előtt megjelent egy kupac ruha, ami a mennyezetig ért. Gyorsan megráztam a fejemet.
A következő férfi tanár volt, aki megtanította a számokat és azok összeadását. Aztán őt újabb és újabb tanárok követték, akik mind más és más új dolgot tanítottak meg. Ebéd után folytatódott minden. Kicsit kellemesebb tanulás jött, az olvasás. A tanár türelmes és megértő volt. Szép lassan haladtam, és mire a templom mutatója hatot mutatott, már el tudtam olvasni egy oldalt az egyik könyvből. Hálásan megköszöntem a tanárnak a sok segítséget és türelmetlenül vártam, hogy másnap lehessen, és újból jöhessen. A vacsora halk beszélgetésben telt el. Az étkezés után Norát és Biancát elküldtem pihenni, míg én sétáltam egyet a kertben.
A kertben a virágok áradoztak a sok finom illattól. Az égen pedig több ezer csillag ragyogott. Leültem a terasz egyik lépcsőjére és onnan figyeltem a csillagokat.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű királynővé válni, de már most nehezen viseltem a dolgokat, és még hátra volt három hónap.
Nagyot sóhajtottam. Felálltam és felsétáltam a szobában. Fent a szobában a két lány már várt a meleg fürdővízzel együtt. Hamar lefürödtem és elmentem aludni.
Másnap reggel, mikor felébredtem, már egy rózsaszín ruha volt felakasztva a szekrényemre. Kiszálltam az ágyból és odasétáltam. Megérintettem és a számat is eltátottam. A ruha anyaga a világ legfinomabb selyeméből készült biztosan, mert olyan puha volt. Hirtelen benyitott a szobába Bianca és Nora.
- Jó reggelt! – köszöntek meghajolva.
- Nektek is!
A lányok azonnal nekiláttak a reggeli teendőknek. Felöltöztettek, majd Bianca megcsinálta a hajamat. Mindhárman átvonultunk az étkezőbe, ahol már a fiúk vártak szokás szerint. Mindketten meghajoltak, mikor beléptem, és majd csak azután foglaltak helyet, miután én leültem. Csendben telt a reggeli. Éreztem, hogy nem várt dolog fog történni. S igazam is lett, ugyanis mikor beléptem a könyvtárba egy ismeretlen úr állt ott és nézegette a könyveket. Megfordult, mikor meghallotta a cipőm kopogását.
- Üdvözlöm, Amélia hercegnő, a nevem Richárd Brightmore, én leszek az Ön tánctanára. A feladatom, hogy Önt megtanítsam a hétvégén tartandó bálra a fontosabb tánclépéseket.
- Bál? – kérdeztem meglepődve.
„- Én nem tudok semmiféle bálról.”
Hátrafordultam a lányokhoz.
- Lady O’Neil, kérem, keresse meg Sir Pascalt és mondja meg neki, hogy hívatom.
- Igenis – hajolt meg Bianca és elsietett.
- Hercegnő, ha szabad kérdeznem, táncolt valaha Ön?
- Nem, még sosem.
Kinyílt az ajtó és léptek hallatszódtak.
- Hercegnő, hívatott – hallottam meg Pascal hangját.
Megfordultam és a férfire néztem.
- Köszönöm, hogy idefáradt, Sir Pascal. Most hallottam az úrtól, hogy a héten lesz egy bál, amiről én nem tudok semmit.
- Elnézését kérem, hercegnő, de tegnap elfelejtettem Önnek megemlíteni, hogy az udvar egy bált rendez, ahol a grófok és bárók megismerhetik Önt személyesen – hajolt meg az idős férfi.
- Értem. Kérem, Sir Pascal, legközelebb ez ne forduljon elő.
- Természetesen, Amélia hercegnő.
- Köszönöm, elmehet.
Victor meghajolt, majd távozott a szobából.
- Hercegnő, ha gondolja, kezdhetjük a tanulást.
- Rendben, kérem, vonuljunk át a bálterembe – mondtam, majd elindultam.
A bálterembe érve Sir Brightmore zenészeket hívott be, akik muzsikálni kezdtek. Az első lépések nem voltak nehezek, de ahogy egyre jobban haladtam a lépéssekkel, annál nehezebbek lettek. A nap végére már olyan fáradt voltam, hogy a vacsorát a szobámba kérettem és a teraszon fogyasztottam el. Míg láttam, addig olvastam a kedvenc könyvemből. Már a csillagok fent ragyogtak az égen, mikor bementem és lefürödtem. Az ágy hívogatott és én engedtem neki. Befeküdtem az ágyba, a lányok távoztak a szobából, majd el is aludtam.
A következő nap is így telt. A többi tanár egy ideig nem jött, hisz az egész napomat a tánc foglalta le. Már sokszor alig vártam, hogy vége legyen a tánctanításnak, hisz annyi mindent szerettem volna még csinálni.
Hála az égnek elég hamar megtanultam a lépéseket, így a bál előtt volt két napom, mikor azt csinálhattam, amit a kedvem tartott. Victor egyik nap, reggeli után kihallgatást kért, azaz beszélni akart velem, s mondta, hogy elszámolták a napokat. Már csak egy hónapom van a koronázásig. A hír teljesen meglepett, de valahol örültem, hogy már nem kell sokáig várnom és türelmetlenkednem.
Az egyik nap Lux hívott lovagolni a szabadba és én szívesen vele tartottam. A közeli erődig lovagoltunk, majd onnan egy patakhoz, ahol letelepedtünk egy kis időre. Mindenhol csend honolt és sehol nem volt senki, csak mi ketten.
- S sikerült megtanulnod a tánclépéseket? – kérdezte Lux felszabadultan, hisz rajtunk kívül senki más nem volt a közelben.
- Sikerült, de majd meglátod. Lux, kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Holnap szeretnék bemenni a városba egy kicsit sétálni. Elkísérnél engem és a lányokat?
- Természetesen.
Boldog voltam, hogy a Luxszal való barátságom nem változott meg attól, hogy belőlem hercegnő lett.
Másnap úgy is lett, ahogy akartam. Norával, Biancával, Jeremyvel, Luxszal, Victorral és két őrrel vonultam ki a kastély kapuján a városba. A lakosok először nem hittek a szemüknek, majd mindenki meghajolt, aki előtt elhaladtunk. Sok helyről kiáltozták: „Éljen Amélia hercegnő!”
Mindenkire szívemből rámosolyogtam és mindenhonnan mosolyt kaptam vissza. Gyönyörű nap volt ez, de a séta még szebbé tette. Kisétáltunk a főtérre, ahová az emberek is követtek. Victortól kérdeztem valamit, amire igennel bólintott. Mikor úgy láttam, hogy mindenki a főtéren van, jeleztem Victornak, aki belefújt a trombitájába, mire mindenki elhallgatott, csak a szökőkút csobogását lehetett hallani.
- Szép napot, Nivia lakosai. A nevem Amélia Rosabel Mercia, Nivlandia hercegnője. Szeretettel meghívom az összes városlakót a koronázási ünnepségre, amit két hét múlva tart az udvar.
Mindenki üdvrialgásban tört ki. Boldog voltam, hogy ilyen sok jó ember lakja Niviát. Már most beleszerettem a városba és a lakóiba.

4.fejezet: Nivlandia

(Amélia szemszöge)

Másnap reggel kicsit nehézkesen ébredtem fel. Már kora hajnalban elindultunk, hogy minél előbb elérhessük Nivlandia határát, amitől nem volt messze a főváros, Nivia. A fiúk és Nora nagyon jól aludtak este, miközben én az ágyban forgolódtam és a jövőmön gondolkoztam. Izgatott voltam, hogy milyen lesz majd Nivia, hisz soha életemben nem jártam más országokban. Útközben többször is meg kellett állnunk, pihenni miattam.
- Ne haragudjatok – kértem bocsánatot, már mikor másodjára álltunk meg egy faluban.
- Nincs semmi baj, Amélia. Annyit pihensz, amennyit csak akarsz – válaszolta kedvesen Nora.
Leültem egy fa árnyékába és kicsit becsuktam a szememet. Hallgattam a madarak csicsergését és a közelben csordogáló patak hangját.
- Már nincs sok hátra. Még úgy egy negyednapi lovaglás és akkor már Nivlandiában leszünk – szólalt meg Lux.
- Még kérek néhány percet és utána mehetünk tovább.
Miután pihentem egy kicsit, tovább indultunk. Nemsokára egy erdőhöz értünk, majd átlovagoltunk rajta. Mikor kiértünk gyönyörű szép látvány tárult a szemünk elé. Virágok ezrei lengedeztek a friss szellőben, a fű pedig zölden ragyogott a napsütésben.
- Ez gyönyörű szép! – mondta álmélkodva Nora.
- Ez itt már Nivlandia – szólalt meg Lux. S az ott Nivia, a főváros – mutatott dél felé, ahol magas falak nyúltak az ég felé.
- Tetszik? – kérdezte Lux mellém lovagolva.
- Nem találok rá szavakat, oly szép – mondtam körbe nézve.
Lassan megindítottam Arabellt a város felé. Jó egy-két órát lovagoltunk, míg a kapu elé nem értünk. Egy pillanatra megálltam és a többiekre pillantottam. Mindhárman rám mosolyogtak, majd bólintottak. Elmosolyodtam, szembe fordultam a kapuval és újból elindultunk. Én lovagoltam legelöl, a többiek meg mögöttem. A kapuőr felnézett rám, majd mikor meglátta a smaragd gyűrűt elképedt. Rámosolyogtam, majd tovább mentünk. A város utcái csendesek voltak, itt-ott lehetett csak látni egy-egy embert. Mindenki felpillantott ránk, mikor beléptünk a kapun. Ahogy egyre jobban beljebb jutottunk a városban az emberek csoportba verődve beszélgettek, az árusok álltak kint és az árujukat árulták.
A végén kiértünk a piactérre, ahol épp vásár volt. a tér közepén egy szökőkút állt és körülötte gyerekek rohangásztak kacarászva. Elmosolyodtam. Minden békés és nyugodt volt. Néhány felpillantottak ránk, majd mentek tovább. A lovakat a kastély felé irányítottuk. Épp, hogy csak elhagytuk a teret, amikor valaki elkiáltotta magát.
- A hercegnő visszatért Nivlandiába!
Mind a négyen hátrafordultunk. A kapuőr állt az egyik utcánál felénk mutatva. Mindenki egyszerre ránk és derült fel az arcuk.
- Ennyit a titkolózásról – mondtam.
- Menjünk – felelte Lux és a kastély felé kezdett el vágtázni.
Még egy utolsó pillantást vettem az emberekre, akik lassan elindultak felénk, majd én is Lux után lovagoltam. A kastély kapui nyitva voltak és Nixon király zászlajai lobogtak a szélben. A kapuban két őr állt.
- Álljanak meg! – kiáltotta az egyik őr. – Kik maguk?
Nora, Lux és Jeremy rám néztek. Mindannyian biztatóan néztek rám. Előre lovagoltam, majd leszálltam a lóról és az őrökhöz sétáltam a papírral a kezemben. A hátam mögött a nép egyre közelebb ért a kastély falaihoz.
- A nevem Amélia Rosabel Mercia, Nivlandia trónörökös.
Mindkét őr meglepődött.
- Tudja bizonyítani? –kérdezte a másik őr.
Átnyújtottam a tekercset a férfinak, aki kibontotta és elolvasta. Hitetlenkedve nézett rám.
- Elnézést, hercegnő – hajolt meg előttem esedezve és visszaadta a tekercset.
- Semmi baj – mosolyodtam el.
- Üdvözlöm újra itthon.
Megfogtam Arabell kantárját és besétáltunk az udvarra. Nagyot szippantottam a levegőből. Az őr, aki beengedett belefújt a trombitájába, mire emberek özönlöttek ki a kastélyból és más helyekről. Két sorban felsorakoztak. Luxék is leszálltak a lovakról és mögém léptek. Arabellt és a másik három lovat elvezették. Egy idős férfi sietett elénk. Előttem megállt, majd meghajolt.
- Isten hozta Nivlandiában, Amélia hercegnő – mondta. – Victor Pascal vagyok, az udvarmester. Engedje meg, hogy bemutassam az udvartartását, hercegnő.
Elindult, mi pedig követtük. Mindenki meghajolt, mikor elhaladtam előtte. Victor mindenkit egyesével bemutatott, én meg próbáltam megjegyezni a sok nevet. Mikor a lépcsőhöz értünk egy pillanatra megtorpantam. Ez volt az a pont, amikor eldönthettem, hogy tényleg akarom-e ezt dolgot, vagy inkább visszafordulok és hazamegyek.
- Ne félj, Amélia. Mi itt leszünk melletted és támogatni fogunk – súgta halkan Lux a fülembe.
Ránéztem. Szemei megértést tükröztek.
- Megengedi? – kérdezte felém nyújtva a kezét.
A kezére pillantottam. Finoman a kezemet a kezére helyeztem és rámosolyogtam. Lassan és nyugodtan indultunk el, egyesével lépkedve a lépcsőn. Szemeimmel szemügyre vettem a kastélyt. Egyszerű volt, de mégis volt benne valami, ami arra ösztönzött, hogy menjek még beljebb.
A lépcső tetejére érve Lux elengedte a kezemet, én pedig szembe fordultam az udvartartásommal és a népemmel. Egyszerre hajtott térdet előttem mindenki. Udvariasan és mosolyogva meghajoltam én is, mire mindenki üdvrialgásban tört ki. A népemre néztem. Igen, eldöntöttem, hogy kormányozni és szeretni fogom Nivlandiát.
Megfordultunk és besétáltunk a kastélyba. Egy folyósóra értünk, ahol Nixon király festményei és zászlajai lógtak. A folyósón négy őr állt csendben. Meghajoltak, mikor elhaladtunk előttük. Mindenhol Nixon király voltak és ez nagyon idegesített, hiszen ez most már az én otthonom.
- Sir Pascal…
- Kérem, hercegnő, hívjon csak Victornak.
Elmosolyodtam.
- Rendben, Victor. Köszönöm. Szeretném, ha az összes festményt, zászlót és minden mást égessenek el, ami az előző királyhoz kötődik.
- Természetesen, hercegnő – mondta Victor és intett a négy őrnek, akik azonnal neki álltak a feladatnak.
- S szeretném, ha a Mercia család színei kerülnének ki.
- Értettem.
Tovább haladtunk egy nagy ajtó felé. Az ajtó előtt két őr állt, akik meghajoltak, majd kinyitották előttünk az ajtót. A hatalmas trónterem tárult a szemünk elé. A falak még Nixon király kék színei borították. Középen a terem túlsó végében a trón magaslott. Közelebb léptem és felsétáltam a trónhoz. Megérintettem. Puha bársonnyal volt beborítva. Hirtelen egy ajtó nyílt ki a trón mellett és két hölgy sétált be.
- Hercegnő engedje meg, hogy bemutassam Bianca O’Neilt az udvarhölgyét.
A fiatal lány fejet hajtott előttem.
- A másik hölgy pedig Anna York, aki segíteni fog abban, hogy a hercegnőből királyné lehessen.
Az idő hölgy is meghajolt.
- Lady York segít, majd mindenben. Kérem, forduljon hozzá, ha kérdése lenne.
- Köszönöm. Victor, mennyi udvarhölgyem lehet?
- Amennyit csak szeretne.
- S magam választhatom meg őket?
- Természetesen.
- Rendben – válaszoltam és Nora felé fordultam. – Lady Fairhair, megtisztelne, ha Ön az udvarhölgyem lenne.
Barátnőm szeme kikerekedett, majd elmosolyodott.
- Megtiszteltetés számomra, hogy Önt szolgálhatom, hercegnő – hajolt meg előttem hálásan. - Lady O’Neil, majd segít Önnek, Lady Fairhair, hogy hogyan kell viselkednie egy udvarhölgynek.
- Rendben.
- Hercegnő, ha javasolhatnám, akkor haladjunk tovább. Sok még a látnivaló.
- Természetesen.
Azon az ajtón mentünk ki, ahol Anna és Bianca bejött. Egy folyósóra érkeztünk. Balra egy lépcső vezetett felfelé, jobbról pedig finom illatok szálltak, szóval gondolom arra a konyha volt.
Elindultunk a lépcsőn felfele. Egy nagyon hosszú folyósóra léptünk, mikor felértünk. Középen egy nagy, díszes ajtó állt, aranyozott szegéllyel.
- Ez a szoba a szüleié volt, most pedig az Öné, hercegnő –mondta Victor és kinyitotta az ajtót. Mindannyian beléptünk.
- Ez az előszoba. Itt kell várakoznia a vendégeinek, hercegnő – felelte az udvarmesterem. – Kérem, az urakat, hogy itt kint várakozzanak. Most csak a hölgyek léphetnek be.
Lux és Jeremy bólintottak.
Mi, lányok Victorral tovább mentünk. Az udvarmester kinyitotta a következő ajtót és egy hatalmas szoba tárult elénk. Egy baldachinos ágy, egy fésülködő asztal, egy tükör, egy íróasztal székekkel és egy hatalmas szekrény volt még sok más dologgal együtt.
A szoba világos volt és a kastély kertjére nézett. A távolban a nap már lemenőben volt. Kinyitottam az ajtót és kiléptem az erkélyre. Gyönyörű szép volt a kilátás. Visszasétáltam a szobába.
- Az udvarhölgyek a másik szobában alszanak. Minden reggel ők ébresztik és készítik fel a napjaira.
Bólintottam, majd a szerkényhez léptem és kinyitottam. Üresen tekintet vissza rám.
- Az előző király az összes ruhát és minden dolgot, ami a Mercia család tulajdona volt elégette. Elszomorodtam.
- De, sikerült néhány ruhát és tárgyat megmenteni – felelte Victor rejtélyesen.
Felcsillant a szemem.
- Ha megengedi, mutatnék Önnek valamit.
- Természetesen.
Elindult kifelé a szobából, mi pedig követtük. A fiúk az előszobában türelmesen várakoztak. Mielőtt a másik ajtót kinyitotta volna, szembefordult velünk.
- Megkérem az urakat és az udvarhölgyeket, hogy itt várakozzanak.
A többiek felé fordultam, akik meghajoltak, majd Victorral kisétáltunk a folyósóra. Jobbra fordultunk és teljesen végig sétáltunk rajta, majd egy faliszőnyeg előtt megálltunk. Victor elhajtotta a szőnyeget és egy ajtó tárult a szemem elé. Közelebb léptem, lenyomtam a kilincset és kinyílt előttem az ajtó. A helység tele volt festményekkel, ruhákkal és drága ékszerekkel, tárgyakkal. A szám elé kaptam a kezemet. Egy nagy festmény lógott a szemközti falon. Közelebb léptem. A síráskerülgetett. Óvatosan megérintettem a festményt.
- Hercegnő, ők itt a szülei, Victoria és Edward Rosabel Mercia.
A festményen én is ott voltam. Még csecsemő voltam, mikor a festmény készült. Édesapámnak és édesanyámnak is kék szeme volt. Édesanyámnak hosszú, derékig érő szőke haja volt a képen. Mindketten karcsúak voltak és édesapám magas volt. Kicsit elmosolyodtam. Végre megtudhattam, hogy hogyan néztek ki a szüleim.
- Victor, szeretném, ha az összes tárgy visszakerülne az eredeti helyére.
- Azonnal, hercegnő. Holnap reggel jön az udvari szabó és leveszi a méreteket, hogy új ruhát készíthessen Önnek.
- Értem. A kincstár hogy áll?
- Zsúfolásig van. Nixon király hatalmas adót vetett ki a népre.
- Akkor szeretném, ha a nép most egy ideig nem adózna. Úgy gondolom, van elég pénzünk.
- Ahogy óhajtja. Holnap kezdődik a taníttatása is, hercegnő. Tanárok jönnek majd, hogy megtanulhasson mindent, mire megkoronázzák.
Bólintottam és kisétáltunk a szobából. Victor intett néhány őrnek, akik közelebb jöttek és elmondta nekik, hogy mit a feladatuk.
- Kérem, szállásolják el a két urat is ó. Adjanak meg nekik mindent, hogy kipihenhessék az utazást.
- Természetesen.
- Victor!
- Igen, hercegnő?
- Mikor koronáznak királynővé?
- Három hónap múlva.
- Köszönöm. Ha gondolja, elmehet. Kérem, mondja meg Lady O’Neilnek és Lady Fairhairnek, hogy mára már nem lesz szükségem a segítségükre, lepihenhetnek.
- Átadom. A vacsora pontban hat órakor van.
- Köszönöm a segítségét, Victor.
- Én köszönöm, hogy újra itt van köztünk – hajolt meg és elsietett a lakosztályom felé.
Elmosolyodtam és a lépcső felé vettem az irányt. Visszatértem a folyósóra és a konyha felé indultam el. Félúton balra egy folyosó nyílt. Befordultam. Egy újabb folyósóra tévedtem. Mindkét oldalon egy-egy nagy ajtó volt. Először a jobb oldali ajtóhoz sétáltam. Kinyitottam az ajtót és egy hatalmas terem tárult elém. Az egyik fala csak magas ablakokkal volt tele, míg a másikon tükrök díszelegtek. A plafonról három nagy csillár lógott le.
„- Gondolom ezt itt a bálterem.” – gondoltam magamban.
Az ablakhoz léptem. A terem a kertre és a kapura nézett. A teremhez tartozott egy nagy terasz is.
Visszafordultam, kisétáltam a teremből és a másik ajtóhoz léptem. Kinyitottam az ajtót és eltátottam a számat. Egy tágas és szép könyvtár tárult a szemem elé. Vörös szőnyeg volt leterítve a földre és puha székek hívogatták az embert, hogy üljön le és olvasgasson. A könyvekhez léptem és végig húztam az egyik ujjamat egy soron. Fantasztikus érzés volt. Egy zongorát pillantottam meg a helység közepén. A hangszerhez sétáltam és egy-két billentyűt lenyomtam. Gyönyörű szép hangja volt. Elmosolyodtam. Megfordultam. Az ablakhoz léptem. Kinyitottam és kisétáltam a teraszra. Az balkonhoz saját kert tartozott, mely el volt választva a külső kerttől egy sövénnyel. A kert roskadozott a külön felé virágoktól. A pázsit zöldebb volt, még a sövénynél is. Madarak csiripeltek a közeli faágon. Az egész hely csendes és nyugodt volt. Lehunytam a szememet, mélyet szippantottam a levegőből és elmosolyodtam.
„- Anya, Apa itthon vagyok” – üzentem gondolatban a szüleimnek.
- Amélia hercegnő – hallottam meg a nevemet.
Megfordultam. Nora állt a teraszon fejet hajtva előttem. Közelebb léptem hozzá.
- Kérlek, Nora, ha kettesben vagyunk, szólíts csak Améliának. Szeretném, ha ez nem változna meg attól, hogy én hercegnő lettem.
- Rendben – hajolt meg.
- S ezt is elfelejtheted! – szólaltam meg nevetve. - Úgy érzem lesz még időd előttem hajolgatnod –mondtam és átöleltem.
Barátságosan visszaölelt.
- Amélia, történjék bármi, én mindig melletted leszek – válaszolta barátnőm.
- Köszönöm.
Elengedtük egymást.
- Azért jöttem, hogy szóljak, vacsora van.
- Rendben, köszönöm. Menjünk.
Elindultunk és közben mindent elmeséltem Norának, hogy mit láttam. Visszasétáltunk a folyósóra, ahonnan már csak a finom illatokat kellett követnünk. Nora is elmondta, hogy ő mit tudott meg Lady O’Neiltől és Lady Yorktól, míg én körbejártam a palotát.
Benyitottunk az étkezőbe, ahol már Lux, Jeremy, Bianca és Anna várakoztak rám. Mindannyian felálltak és fejet hajtottak előttem, mikor beléptem a helységbe.
- Elnézést, hogy megváratattam Önöket – mondtam.
Helyet foglaltam az asztalfőn, majd mindenki leült. Aztán szolgák sereglettek be és mindenki elé leraktak egy-egy tányért. Mindannyian neki álltunk elfogyasztani a vacsorát, a hosszú út után. Az étkezés három fogásból állt. A desszert elfogyasztása után elindultam a szobám felé, hogy lepihenjek. Két udvarhölgyem követett.
- Amélia hercegnő! – hallottam meg a nevemet.
Visszafordultam. Lux sietett felénk.
- Igen? – kérdeztem mosolyogva.
- Beszélhetnék kegyeddel?
- Természetesen. Lady Fairhair és Lady O’neil kérem, hagyjanak magunkra.
A két lány meghajolt előttem, majd elsiettek. Lux-szal szép lassan elindultunk a lépcső felé.
- Remélem, kényelmes a szobája.
- Igen az, köszönöm.
- Még nem is mondtad, hogy mi a családneved – mondtam kicsit felé fordulva, felhagyva a magázódással.
- Ugyan az, mint Jeremynek. A szülei úgy döntöttek, hogy a nevükre vesznek.
- Értem.
Csendben felsétáltunk a lépcsőn a lakosztályomig. Szembefordultunk egymással és összemosolyogtunk.
- További szép estét, hercegnő –felelte finoman megfogva a bal kezemet, és kezet csókolt.
- Önnek is.
Beléptem a hálószobába, majd becsuktam az ajtót. Két udvarhölgyem addigra már előkészítették számomra a fürdőt, amit hálásan megköszöntem. Hamar lefürödtem a lányok segítségével, majd ágyba bújtam, Nora és Bianca jó éjszakát kívántak, majd ők is elvonultak aludni.
Még egy ideig a nagy, kényelmes ágyban forgolódtam, míg végül elnyomott az álom.

3.fejezet: Az utazás

(Amélia szemszöge)

Másnap reggel furcsán ébredtem. Éreztem, hogy nagy változások fognak történni az életemben. Hosszú és fáradalmas lesz az idő, mire megtanulok mindent, amit egy leendő királynőnek tudnia kell. Felsóhajtottam. A plafont figyeltem és elkövetkezendő időre gondoltam. A gondolataim közé bekúszott Lux arca. Elszomorodtam. Kisettenkedtem az istállóba és leültem Arabell bokszába, a virágot a kezemben tartva. A csokor sok féle virágból állt. Az illatuk még mindig finom volt, pedig már eltelt egy nap mióta leszedték. Luxra gondoltam. Nagyon fájt, hogy el kell búcsúznom tőle. Igazán megkedveltem. Nem, ez nem igaz. Inkább szerelmes lettem belé. Kicsit elmosolyodtam. Végre megtalálom szerelmet, mégis oly hamar el kell búcsúznom tőle. Nagyot sóhajtottam. Szerencsétlenségemre valaki meghallotta.
- Amélia, te vagy az? – hallottam meg Nora hangját.
- Igen, én vagyok – válaszoltam felállva és kisétáltam Arabelltől.
- Mit csinálsz te itt? Főleg hálóruhában! A végén még… - elakadt a szava, mikor meglátta a virágot a kezemben, majd rám nézett. –Oh, Amélia.
Nora tudta, hogy mi történt. Elég volt csak egy pillantást vetnie az arcomra és a virágra.
- Gyere, meséld el, hogy mi történt – húzott a bálák felé.
Mindketten leültünk és mesélni kezdtem.
- Tegnap előtt találkoztam vele a városban. Tegnap is vele voltam, lent a patak partján. Akkor kaptam ezt a csokrot.
- Hogy hívják?
- Luxnak.
- Szép név. Nemesi származásúnak hangzik.
- Igen, az. A városban lakik a barátja családjánál, mert kiskorában meghaltak a szülei. Azt hittem, hogy végre boldog lehetek, de nem. Ma pedig útra kelünk és én soha többé nem láthatom Őt. Hisz én hercegnő vagyok, ő pedig egy nemes – feleltem sóhajtva.
Nora megértette az érzéseimet. Tudta jól, hogy mennyire fáj ez nekem. Mindketten csendben ültünk és a csokrot figyeltük.
- Ideje lesz bemenned és felöltöznöd, Amélia- mondta Nora. – Lassan útra kelünk.
Bólintottam. Felálltunk és együtt visszamentünk a házba. A szobámban az ágyamon egy zöld lovagló ruha várt rám. Megfogtam. Selyemből készült. Elcsodálkoztam a ruhán.
- Az édesanyádé volt – hallottam meg Mary hangját a hátam mögül.
Hátrafordultam.
- Ez gyönyörű szép.
- Még épp időben tudtam kimenteni ezt és egy másik ruhát is azon az estén. Öltözz át. Lassan indulnotok kell.
Nevelőanyám magamra hagyott és én átöltöztem. Kicsit furcsa volt a bőrömnek a selyem, hisz sohasem viseltem még ilyet. Megnéztem magamat a tükörben, ahonnan egy csinos hölgy nézett vissza rám. Megdöbbentem. Gyönyörűen festettem ebben a ruhában. Hosszú szőke hajamat is kiengedtem, majd nagyot sóhajtva kiléptem a szobából. A konyhában Mary, John és Nora várakozott rám. Mindannyian rám néztek és elcsodálkoztak.
- Készen vagyok, indulhatunk – törtem meg a csendet.
- Rendben – állt fel nevelőanyám. – Amélia, vidd ezt magaddal. Ezzel tudod majd bebizonyítani, hogy ki is vagy valójában. A gyűrűt is mutasd föl, így majd a katonák is elhiszik, főleg az idősebbek – mondta és átnyújtotta a gyűrűt egy tekerccsel együtt.
Kibontottam a tekercset, melyben leírták, hogy hol és mikor születtem és, hogy kik a szüleim. A pecsét lenyomata ugyanolyan volt, mint a ládán a címer. Rózsa.
- A családom címere a rózsa?
- Igen. Ezt az ajándékot, még édesanyád készítette, mielőtt meghalt volna – nyújtott át egy dobozt.
Elvettem, kinyitottam és a lélegzetem is elállt. Ugyanis a dobozban egy kék selyemruha volt, ezüst ékszerrel együtt.
- Édesanyád azt szerette volna, hogy ezt a ruhát viseld, mikor királynővé koronáznak.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben.
- Ígérem, ezt fogom viselni a szüleim emlékére – válaszoltam halkan.
A kezembe vettem a smaragd gyűrűt, mire Mary, Nora és John egyszerre hajoltak meg előttem. Tisztelettudóan viszonoztam. Majd Nora elbúcsúzott az édesapjától, én pedig Marytől.
- Köszönök szépen mindent, anyám – mondtam megölelve.
- Vigyázz magadra, leányom. Nivlandiának szüksége van rád!
Együtt kisétáltunk az istállóba és felsarkantyúztam Arabellt. A ruhámra terítettem még egy köpenyt, majd felültem a lóra. Nora is felszállt Jázminra és együtt lovagoltunk ki. Még hátraintettünk, majd vágtára fogtuk a lovakat.
- Nora! Még van egy kis elintézni valóm. Először lemegyünk a patakhoz, utána indulunk csak Nivlandiába.
- Rendben.
Jázmint és Arabellt a patak felé irányítottuk. Ahogy közeledtünk észrevettem Lux és Jeremy lovát kikötve a fához. Aztán feltűntek a lovak gazdái is, akik párbajoztak. Kacagásukat a szél felénk sodorta. Amikor tisztes távolságba értünk, felfigyeltek a patadobogásra és abbahagyták a párbajt. A közelükbe érve lassítottam, majd megálltunk.
- Laura! – kiáltotta mosolyogva Lux és felénk kezdett el szaladni.
Mire leszálltam a lóról, már Lux mögöttem állt. A férfi felé fordultam.
- Lux – mosolyodtam el én is egy kicsit.
- S ki az ifjú hölgy? – kérdezte Jeremy Norát figyelve.
- Szervusz Jeremy! Lux, Jeremy bemutatom Nora Fairhairt, a barátnőmet.
- Üdvözlöm Nora kisasszony – mondta Jeremy és mindketten meghajoltak előtte.
- Én is Önöket – hajolt meg Nora is.
Lux rám pillantott.
- Búcsúzni jöttem – szólaltam meg halkan.
- Hogyan? Miért? - ijedt meg Lux és megfogta a kezemet.
Keze gyengéd és puha volt.
- Hosszú történet – válaszoltam kerülve aggódó tekintetét.
- Kérlek, mondd el – kérlelt kedvesen.
Norára pillantottam biztatás képpen. Barátnőm megértően bólintott. Sóhajtottam egyet.
- Tudod jól, hogy tegnap lettem tizennyolc esztendős.
- Igen.
- Sok minden megváltozott az este óta. Tegnap kiderült az igazság mindenről – mondtam és belenéztem Lux zöld szemeibe. – Kiderült, hogy nem Laura az igazi nevem, hanem Amélia. Amélia Rosabel Mercia vagyok, Nivlandia trónörököse.
Lux és Jeremy meglepődve álltak velem szemben, majd illemtudóan meghajoltak előttem.
- Tegnap este megtudtam, hogy a szüleim meghaltak, mikor az országot elfoglalta egy másik király, Beaumontagne uralkodója, Nixon király.
Lux felkapta a fejét, ökölbe szorítva a kezét.
- Úgy döntöttem, hogy Nivlandiába utazok és elfoglalom az engem megillető trónt. Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak.
Mindketten csendben figyeltek.
- Örültem a találkozásnak Lux és Jeremy – mondtam meghajolva.
Ők is meghajoltak.
- Nagyon boldoggá tett Vadász, hogy azon a napon megmentett Nixon király katonái elől. Hálával tartozok Önnek. Isten Önökkel – feleltem, Arabellhez sétáltam, majd felültem.
Lassú léptekkel indítottam meg Arabellt. Mielőtt még vágtázni kezdtünk volna, még egyszer utoljára hátrafordultam és Luxra pillantottam. A szomorúság lerítt az arcáról. A látvány még jobban szíven ütött és ettől még jobban elszomorodtam. Majd visszafordultam és vágtázni kezdtünk Nivlandia felé.
Mikor már nem láttuk őket lelassítottam Arabellt.
- Ő volt a Vadász, Lux? – kérdezte Nora teljesen letaglózva.
- Igen – feleltem csendesen és az utat figyeltem.

(Lux szemszöge)

Amélia és Nora után néztem. Fejemben Amélia hangja zengett
„- Amélia Rosabel Mercia vagyok, Nivlandia trónörököse. Nixon király elfoglalta az országomat. A szüleim meghaltak, mikor elfoglalták a várat.”
Azonnal megfordultam, felvettem a cuccaimat és a lovamhoz futottam. Elkötöttem, majd felpattantam rá.
- Hova rohansz, Lux?- kérdezte Jeremy kiáltva, miközben próbálta az iramot tartani velem.
- Haza, Jeremy – válaszoltam.
Barátom is felvette az iramot és a város felé vágtattunk. Amint a házhoz értünk a lovakat bevezettük az istállóba, majd besiettünk a házba.
- Mi történt? – kérdezte kilépve az egyik szobából Isabell, Jeremy édesanyja.
- El kell utaznom egy időre – feleltem pakolgatva egy-két ruhát.
- Állj már meg egy kicsit, Lux! – szólalt meg Jeremy barátom a vállamra téve a kezét.
- Kérlek, meséld el mi történt – kérlelt kedvesen Isabell.
Nagyot sóhajtottam.
- Két nappal ezelőtt, mikor kint voltam, mint Vadász egy ártatlan embert mentettem meg egy lány segítségével. Később a pataknál felfedtem magamat előtte és azóta minden nap találkoztunk. Tegnap is miatta nem voltam itthon. Csinos lány és intelligens. S ma eljött hozzám, hogy elbúcsúzzon. Elmondta, hogy hercegnő, mégpedig Nivlandia trónörököse, amit nagybátyám foglalt el. A szülei meghaltak a harcban. Most indult, hogy elfoglalja az őt megillető trónt – mondtam.
- S utána akarsz menni – jelentette ki Jeremy.
Nem feleltem. Folytattam a pakolást.
- Szereted őt, Lux? – kérdezte Isabell kedvesen.
Pótanyámra néztem.
- Igen. Már aznap belé szerettem, mikor megláttam a piactéren.
- Hát, akkor menj és légy boldog! – válaszolta.
Megfordultam, Isabellhez sétáltam és megöleltem.
- Köszönök szépen mindent!
- Mi köszönjük, hogy van nekünk, Lux herceg – hajolt meg egy kicsit Isabell.
Én is meghajoltam.
- Kérlek, Isabell, anyám írj, levelet bármi is történik a városban. A levelet Nivlandiába, a kastélyba küldjed.
- Rendben.
Felvettem az összecsomagolt ruhákat és elindultam kifelé. Jeremy elállta az utamat. Ránéztem.
- Ugye tudod jól, hogy nélkülem nem mész sehova! Megyek veled! – mondta barátom meglepettségemre.
Az édesanyjához lépett.
- Anya elmegyek, elkísérem Luxot.
- Rendben, fiam. Vigyázzatok magatokra!
- Mondd meg apának, hogy elmentem.
Jeremyvel az oldalamon kisétáltunk az istállóba, felültünk a lovainkra és a hercegnő után indultunk.

(Amélia szemszöge)

Norával csendben utaztunk Nivlandia felé. Egyikünk se akart megszólalni. A kapucnit feltettem a fejemre, hogy senki ne lássa, hogy könnyek gyűlnek a szememben. Egymás mellett lovagoltunk, míg patadobogásra nem lettem figyelmes. Megállítottam Arabellt és hátrafordultam a nyeregben. Levettem a kapucnit a fejemről. Nora is kíváncsian nézett hátra.
- Vajon mit akarhatnak? Lehet, hogy tolvajok! – ijedt meg Nora.
- Nem hinném.
A közeledőket figyeltem. A patadobogások nagyon ismerősek voltak a számomra.
- Nem kell félni tőlük!
- Hogyan? – lepődött meg a kijelentésem a barátnőm.
Arabellt az érkezők felé fordítottam. Lassan kivehető volt Lux szőke haja. Éreztem, hogy egy mosoly kúszik fel az arcomra. Nora is arra fordította a lovát, amerre én.
- De hisz ez Lux és Jeremy – kiáltott fel barátnőm.
„- Vajon miért jöttek utánunk?” – kérdeztem magamban.
Teljesen megdöbbentem, hogy utánunk eredtek.
Egy idő után a két férfi beért minket.
- Üdvözletem, hölgyeim – köszöntött minket Lux mosolyogva.
- Lux, Jeremy – biccentettem feléjük. – Hogyan kerülnek Önöket ide? Miért jöttek utánunk?
- Ha kérhetném hercegnő, tegeződjünk – kért meg Lux illedelmesen.
Felnevettem.
- Rendben, Lux, de csak akkor, ha Önök is tegeznek, mikor így négyesben vagyunk.
- Megegyeztünk.
- Mit kerestek itt? Mért jöttetek utánunk? – kérdeztem.
- Úgy gondoltuk, hogy elkísérnénk titeket, hogy azért mégse utazzon két ilyen csinos hölgy egyedül – válaszolta Jeremy Norát figyelve.
Barátnőm kicsit elpirult a bóktól.
- Nora, mit szólsz? Engedjük a férfiaknak, hogy elkísérjenek? – kérdeztem barátnőm felé fordulva, aki azonnal rám kapta a tekintetét, mikor megszólítottam.
Arca piros volt, szeme ragyogott. Tudtam jól, hogy Jeremy nagyon megtetszett neki. A szemei elárulták.
- Ahogy gondolod, Amélia.
Mélyen Lux szemébe néztem, ami csillogott. A két zöld szempár teljesen elvarázsolt. Majd elkaptam a tekintetemet róla és a talajt kezdtem el vizsgálni.
- Hát, ha a fiatalemberek tudják velünk tartani az iramot, akkor velünk tarthatnak – válaszoltam csibészesen, megrántottam Arabell kantárját és vágtázni kezdtem.
Lux azonnal reagált és ő is megsarkantyúzta a lovát. Felnevettem. Néhány perccel később Lux beért és összemosolyogtunk. Lelassítottam Arabellt és egymás mellett ügettünk. Nora és Jeremy hátra maradtak beszélgetni.
- Mit szóltak Jeremy szülei, hogy eljöttetek otthonról? – kérdeztem.
- Nem mondtak semmit. Remélem nem baj, ha elkísérünk titeket.
- Nem, inkább örülök neki, így legalább nem kell egyedül utaznunk és unatkozni se fogunk, főleg Nora – válaszoltam hátra fordulva a pároshoz, akik épp valamin összemosolyogtak.
Csendben utaztunk egy ideig. Már lemenőben volt a nap, mikor megálltunk egy fogadónál. A négy lovakat a fogadós lovászára bíztuk, majd kivettünk két szobát, abból a pénzből, amit még Mary csempészett a táskámba. Norával egy szobát osztottunk meg ketten. Miután kicsit felfrissültünk a hosszú út után, lementünk és rendeltünk vacsorát. Halkan beszélgettünk, hogy holnap, ha nem állunk meg sehol, akkor már az estét a kastélyban tölthetjük. Az étkezés után mindannyian elvonultunk a szobánkba pihenni. Nora segítségével lefürödtem és bebújtam az ágyba. Barátnőm hamar elaludt a másik ágyon. Én még egy ideig fent voltam és a plafont figyeltem. Gondolataim újból Lux körül forogtak. Először nem akartam hinni a szememnek, mikor megláttam Luxék, mikor utánunk jöttek. De vajon miért?
Mikor nem találtam magyarázatot a kérdésemre, kikeltem az ágyból, felvettem a köpenyemet és kiosontam az istállóba Arabellhez.
- Szia, kislány – köszöntöttem.
Beléptem a bokszába és megnéztem, hogy kapott-e friss vizet és zabot.
- Nem tudsz aludni? – hallottam meg egy férfihangot a hátam mögül.
Megfordultam és Lux zöld szempárjával találtam magamat szemben. Egy pillanatig egymás szemét figyeltük, majd elkaptam róla a tekintetemet.
- De igen, csak gondoltam megnézem, hogy Arabell kapott-e friss vizet és élelmet – hazudtam.
Lux közelebb lépett és megsimogatta az állatot.
- Szép ló.
- Igen, az. Még tavaly kaptam születésnapomra.
- Akkor még nagyon fiatal.
- Igen.
- Remélem nem baj, ha nevelőanyámnak azt mondtam, hogy ha levelet ír nekem, a kastélyba küldje.
- Nem, nem baj.
- Gondolom már izgatottan várod a holnapi napot.
- Igen. Egy kicsit izgulok is, hogy milyen lesz hercegnőnek lenni egy várban.
- Biztos vagyok benne, hogy Nivlandiának jó királynéja leszel.
- Hát, az még messze van. Sokat kell még ahhoz tanulnom, hisz csak olvasni tudok. Nem tudom, hogy mit illik csinálnia egy hercegnőnek, hogy hogyan kell táncolnom egy bálon vagy estélyen – bukott ki belőlem egy csomó aggodalom.
Lux közelebb lépett, megfogta a kezemet és mélyen a szemembe nézett.
- Tudom jól, hogy sikerülni fog minden, s mi is ott leszünk melletted és támogatunk – mondta őszintén.
Szeme elhatározottságot és bátorságot tükrözött.
- Köszönöm – feleltem hálásan.
- S ha most megbocsájt őfelsége, elvonulnék aludni – hajolt meg illedelmesen.
- Jó éjszakát, Lux – köszöntem el.
- Neked is, Amélia – válaszolta, kezet csókolt és visszament a fogadóba.
Amint egyedül maradtam, a falnak dőltem és nagyot sóhajtottam. A bőröm, ahova csókolt lehelt még mindig bizsergett. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy szerelmes lettem Luxba. Vajon,mi lesz velünk, ha királynővé koronáznak?
Még egy ideig kint voltam az istállóba, majd visszamentem a szobámban. Még sokáig feküdtem az ágyamban a jövőn gondolkozva. Aztán egyszer csak elaludtam.

2.fejezet: Az igazság

(Laura, azaz Amélia szemszöge)

Másnap reggel boldogan, mosollyal az arcomon ébredtem. Este Lux-szal álmodtam. Egy hatalmas kastélyban voltunk és boldogan éltünk. Aztán rájöttem, hogy ma tizennyolc esztendős lettem. Rádöbbentem arra is, hogy ma újból láthatom Luxot. Felkeltem és felöltöztem.
- Jó reggelt! – köszöntem a konyhába kilépve.
- Neked is! – köszönt Mary. – Boldog szülinapot Laura! – köszöntött fel nevelőanyám egy ölelés kíséretében.
- Köszönöm.
Mikor nevelőanyám elengedett leültem reggelizni. Miután végeztem az étkezéssel, elmosogattam a tányért, majd elindultam elvégezni a mai teendőimet. Bementem az istállóba, ahol Jázmin és Arabell türelmetlenül figyelték közeledésemet.
- Jól van, jól van – szólaltam meg mosolyogva.
A szalmabálákhoz sétáltam, leemeltem egyet és beadtam a felét az egyik lónak, a másik felét pedig a másiknak. A földre esett szálakat összesöpörtem. Utána kimentem a kertbe, meglocsoltam a növényeket és leszedtem a megérett zöldségeket, gyümölcsöket. Bevittem őket a házba, majd visszasétáltam az istállóba és beléptem Jázmin bokszába.
- Szia, kislány! – köszöntem boldogan.
A kezembe vettem a kefét és fésülni kezdtem a szőrét. Gondolom élvezte a kényeztetést, mert még jobban hozzám dörgölőzött.
- Jól van, nyugalom – nevettem el magamat.
Mikor végeztem vele, a zsebemből kivettem egy répát.
- Ügyes kislány voltál. Nézd csak, hoztam neked valami finomat! – mondtam és odaadtam neki.
Hangos ropogtatással fogyasztotta el a finomságot. Átsétáltam Arabellhez. Szép lassan, nyugodtan megfésültem őt is, majd egy almával jutalmaztam meg. Eszembe jutott, hogy délután Lux-szal találkozom. Rápillantottam a két lóra.
- Ki szeretne velem ma kilovagolni egy kicsit?- kérdeztem csibészesen.
Arabell azonnal felnyerített. Felkacagtam.
- Jól van, akkor ma téged viszlek ki. Ígérem Jázmin, legközelebb te leszel a soros.
Megfordultam és bementem a házba. Finom illatok terjengtek már a konyhában.
- Nemsokára készen van az ebéd – szólalt meg nevelőanyám.
- Rendben. Ebéd után kiviszem Arabellt egy kicsit.
- Jól van. Már nagyon rájuk fér egy kis mozgás.
Bólintottam, igazat adva anyámnak. Nem sokkal később megterítettem és leültünk ebédelni. Az étkezés. Az étkezés után lepakoltunk az asztalról és mindenki ment a saját dolgára. Kimentem az udvarra és leszedtem a kötélről a száraz ruhákat. Felpillantottam a napra. Lassan indulnom kell. Bevittem a ruhákat, megigazítottam a hajamat és kimentem az istállóba. Arabellt felsarkantyúztam, majd kivezette.
- Anyám! Elmentem!
- Rendben. Ne gyere későn haza! Noráék estefelé átjönnek.
- Értettem.
Felültem a lóra, megrántottam a kantárt és vágtázni kezdtem. Elmosolyodtam. Arabell is élvezte a kis szabadságot. Nemsokára éreztem a friss víz illatát, majd megláttam a patakot. Kicsit visszafogtam Arabellt. Már messziről kiszúrtam Lux lovát. A fához érve megállítottam Arabellt, leszálltam, majd kikötöztem a másik mellé.
- Szervusz, szépségem! – köszöntöttem barátságosan és megsimogattam.
Köszönés képpen prüszkölt egyet.
- A gazdádat hol hagytad? – kérdeztem mosolyogva.
- Szép napot Laura kisasszony! – hallottam meg Lux hangját a fa lombjai közül. Felnéztem az ágakra. Lux fent ült és épp egy almát majszolgatott éppen.
- Neked is, Lux. Nem megbeszéltük, hogy nem magázódunk?
- Kérem, bocsásson meg nekem hölgyem – felelte és leugrott az ágról. Kicsit meghajolt előttem. Viszonoztam a köszönést. Lux most piros hímzett ruhát viselt. Őszintén szóval nagyon jól állt neki ez a viselet. Biztosan nemesek a szülei.
- Megkínálhatlak egy kis gyümölccsel? – kérdezte egy kosarat felemelve.
- Köszönöm nem. Most ebédeltem.
- Értem.
Hátat fordított nekem és egy pokróchoz sétált, amit idáig nem láttam. A fa mögött volt leterítve és a patak felé nézett. Lux leült és felém pillantott.
- Nem ülsz le? Ígérem, nem harapok – mosolyodott el.
Felnevettem. A pokróchoz sétáltam és helyet foglaltam mellette.
- Mesélj egy kicsit magadról – szólalt meg Lux felém fordulva.
Zöld szemei azonnal elvarázsoltak. A szőke haja pedig még jobban kiemelte a szemét.
- Hát, nem sokat tudnék magamról és a paraszt életemről beszélni. Inkább te! Gondolom a nemesi élet sokkal érdekesebb és színesebb, mint az enyém.
- Ne hidd! A szüleim már kiskoromban meghaltak. Jeremy családja vett magához és ők neveltek, tanítattak. A nemeseknek egy csomó feladatuk van, de főleg Nixon királyt segíteni, még jobban dicsőíteni.
- Ezért lett belőled Vadász?
- Ez az egyik oka, de még sok más is, ami erre ösztökélt.
- S nem félsz, hogy egyszer elkapnak?
- Nem. Ha félnék, akkor nem lenne bátorságom kiállni az emberek ártatlansága mellett.
- Jeremy szülei tudják, hogy te vagy a Vadász?
- Igen, valahol ők is támogatták, hogy Vadász legyek.
- Igen? S miben?
- Majd egyszer elmondom neked.
Hirtelen nagy csend állt be. Mindketten a közeli erdőt figyeltük.
- Most mesélj te a kis életedről!
- Szerintem semmi izgalmas nincs benne.
- Nem baj, engem azért érdekel.
Elmosolyodtam.
- Hát, pont tizennyolc éve születtem meg. Aztán..
- Ma vagy tizennyolc?
- Igen – pirultam el.
- Boldog születésnapot! – köszöntött fel.
- Köszönöm szépen – pirultam el.
- És mi történt a születésed után?
- A szüleim meghaltak – szomorodtam el egy kicsit. – Mary a nevelőanyám magához vett és felnevelt. Saját lányaként szeret. Kettesben élünk egy házban a városon kívül, ahol csend és nyugalom van. Hát, ennyi az én kis életem.
- Biztosan nagyon kedves a nevelőanyukád.
- Igen, az – néztem fel az égre. Meghökkentem. A nap már lassan lemenőben volt. – Ilyen késő van már? – álltam fel.
- Igen.
- Ne haragudj, de mennem kell. Már biztosan várnak otthon.
Megfordultam és elindultam Arabell felé. Megigazítottam a kantárt. Visszafordultam Lux felé. Meglepődtem. Ugyanis Lux egy csokor virágot tartott a kezében és felém igyekezett.
- Kérlek, fogadd el ezt a virágot születésnapod alkalmából – nyújtotta felém a csokrot.
Az ajándékot figyeltem. Soha életemben még nem kaptam ajándékot férfitől.
„- Elfogadjam vagy sem?” – rágódtam magamban.
- Kérlek, nem nagy ajándék.
Lux szemei csillogtak. Végül elmosolyodtam és elvettem a virágot.
- Köszönöm szépen – hajoltam meg egy kicsit.
Visszafordultam Arabellhez és megszagoltam a csokrot. Nagyon finom illata volt. Megfogtam a kantárt és felültem a lóra.
- Holnap láthatlak?
- Nem tudom. Holnap nagyon sok dolgom lesz – gondolkodtam el.
- Értem. Ha mégis ráérnél, én itt leszek egész nap – felelte mosolyogva és meghajolt előttem.
- További szép napot, Laura.
- Neked is, Lux – válaszoltam és megsarkantyúztam Arabellt.
Először csak lassan vágtáztunk, majd gyorsítottam. A szívem majd kiugrott a helyéről, annyira dobogott. A virág a kezemben csak úgy ontotta magából a finom illatot. Lassan feltűnt a házunk alakja. Kicsit visszafogtam Arabellt és ügetve tettük meg a kis utat hazáig. Csak most vettem észre, hogy a mosoly azóta nem tűnt el az arcomról, mióta elváltam Luxtól. Boldog voltam. Halkan az istállóhoz lovagoltam, majd leszálltam Arabellről és bevezettem a bokszába. Levettem róla a kantárt, majd a virágot vízbe raktam. Még egy ideig a csokrot figyeltem, majd beindultam a házba. Bent már Nora, Mary és John várt rám.
- Sziasztok. Elnézést, hogy késtem – mondtam.
- Semmi baj, leányom. Gyere, foglalj helyet.
Leültem Nora mellé.
- S merre jártatok Arabellel?
- Lent voltunk a pataknál.
- Értem. Szóval, hogy most már te is itt vagy Laura, elkezdhetjük az ünneplést – állt fel nevelőanyám. Kiment a konyhába, majd egy kis tortával jött vissza.
- Boldog szülinapot Laura! – tette le elém a finomságot.
- Köszönöm szépen.
Nora és John is felköszöntöttek. Felvágtam a tortát és beszélgetve elfogyasztottuk. Miután lepakoltunk mindent az asztalról, Mary egy nagy ládát hozott be és letette az asztalra. Leült velem szemben és mélyen a szemembe nézett.
- Ez micsoda? – kérdeztem érdeklődve.
A ládán aranyozott csíkok futottak végig és egy rózsa címer volt rajta.
- Ez a te örökséged Amélia.
- Tessék? Ki azaz Amélia? – kérdeztem megzavarodva.
- Amélia, a te neved nem Laura, hanem Amélia Rosabel Mercia.
Hitetlenkedve néztem nevelőanyámra.
- Ez valami tréfaság? – kérdeztem lassan nevetve.
- Nem. Ez az igazi neved. A szüleid pedig Victoria és Edward Rosabel Mercia, Nivlandia királya és királynője. Te pedig a lányuk vagy. Nivlandia hercegnője.
Bénultan ültem és csak pislogtam Maryre.
- Ez lehetetlen. Én csak egy egyszerű parasztlány vagyok.
- Nem, te egy hercegnő vagy. Mégpedig egy ország utolsó, élő trónörököse.
Johnra néztem. Ő halál nyugodtan és tisztelettel nézett rám.
- Ezt te is tudtad?
- Igen.
- John, apád legjobb barátja volt, míg Nora édesanyja, a te anyukád udvarhölgye és barátnője volt.
Rápillantottam Norára, aki ugyan úgy ült ott, megszeppenve, mint én és hallgatta az igazat.
- S a szüleim tényleg meghaltak? – kérdeztem reménykedve, hátha erről nem hazudtak nekem.
- Igen. Egy nap, egy király támadt az országra és ebben a harcban a szüleid és Nora édesanyja is meghalt. Téged még időben sikerült kimentenünk a gyerekszobából. A szüleid még a haláluk előtt egy nappal megkértek, hogy vigyázzak rád, ha velük bármi is történne és, hogy adjam át neked ezt, mikor betöltöd a tizennyolcadik életévedet – mondta Mary és egy piros smaragd gyűrűt nyújtott át nekem.
Remegő ujjakkal vettem át az ékszert.
- Ez a gyűrű édesanyádé volt. Ezt a levelet pedig még a halála előtt írta neked – mondta Mary és egy levelet rakott le elém az asztalra.
A levélért nyúltam, majd elvettem és felálltam az asztaltól. Az ablakhoz sétáltam és közben kinyitottam a levelet.
„ Kedves Leányom!
Mikor ezeket a sorokat olvasod, mi már nem biztos, hogy melletted leszünk. Apáddal nagyon szeretünk téged és kérlek, ezt soha ne felejtsd el. Napok óta baljóslatú érzésem van, hogy nem sokára útjaink elválnak. Ha velünk bármi is történne, Mary, a dadád, majd vigyázz rád és felnevel. Megkértem, ha egy nap betöltöd a tizennyolcat, mondja el neked, hogy egy ország trónörököse vagy és egyszer majd te viszed tovább a királyságot. Szeresd és becsüld Nivlandia alattvalóit. Ők mindenben segíteni fognak, hogy királyné lehess. Tudjuk, hogy egy nap kiváló királyné lesz belőled, s egy nap megtalálod azt a herceget, aki melletted fog uralkodni és szeretni fog téged.
Szeretettel: Édesapád és édesanyád”
Észre vettem, hogy könnyek áztatják az arcomat. Letöröltem őket és visszafordultam a többiekhez. Mindannyian szomorúan, ám tisztelettel néztek rám.
- Ki..ki ölte meg a szüleimet? – kérdeztem akadozva.
Senki nem felelt.
- Mondja már el valaki, hogy ki volt a gyilkos! – kérdeztem, majdnem sikítva.
- Pontosan nem tudjuk, csak azt, aki a csatát elindította. Az, aki elfoglalta és a mai napig uralkodik Nivlandia és Beaumontagne fölött. Nixon Cumbria Essex.
Egy pillanatra a szívem kihagyott egy ütemet.
- Az nem lehet – rogytam össze.
Nora lépett hozzám és leguggolt mellém. Ránéztem.
- Nagyon sajnálom, ami az anyukáddal történt –feleltem és megöleltem.
- Én is, Amélia.
Felsegítettük egymást és megpróbáltunk megnyugodni.
- S most mi lesz Amélia hercegnő? – kérdezte Mary.
Ránéztem. A tény, hogy mégsem egy parasztlány vagyok, hanem egy ország trónörököse, még nagyon furcsa volt. Rápillantottam a levélre, ami az egyetlen megmaradt emlékem a szüleimről. Ez a levél ösztönzött, hogy elhatározzam magamat.
- Úgy döntöttem, hogy holnap útra kelek és elfoglalom az engem megillető trónt- feleltem elhatározva.
- Én pedig veled tartok, bármerre is mész – állt fel Nora mellettem.
Rámosolyogtam és átöleltem.
- Köszönöm.
- Örülök, hogy így döntöttél hercegnő. A koronázásod előtt sok mindent meg kell majd tanulnod, hisz nem voltak tanáraid, akik megtanítottak volna az etikettre és sok más dolgokra. A nivlandiek mindenben a segítségedre lesznek, amikor csak hozzájuk fordulsz segítségért.
- Rendben, köszönök nektek mindent.
Lassan mindenki elvonult a szobából.
- Nora! – szóltam még barátnőm után.
- Igen, hercegnő? – fordult vissza hozzám.
- Kérlek, ha kettesben vagyunk, maradjunk csak az Améliánál. Szeretném, ha ez nem változna meg közöttünk. Majd hercegnőzhetsz, mikor eljön az ideje – mosolyodtam el. – Holnap mielőtt még elutaznánk, lenne egy dolog, amit el szeretnék intézni. Lenne kedved velem tartani?
- Igen.
- Rendben. Akkor holnap találkozunk. Jó éjt!
- Neked is, Amélia.
Elvonultam a szobámba, meggyújtottam több gyertyát és helyet foglaltam az ágyon. Anyám levelét újból és újból átolvastam. Eldőltem az ágyon és becsuktam a szemeimet.
Lux.
Holnap muszáj, vagyok, tőle elbúcsúzni mielőtt elmegyek. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, de ha népem most sokkal fontosabb. A hasamra fordultam, magamhoz öleltem egy párnát, majd leszenderültem.